Irodalmi Szemle, 1960
1960/2 - Nagy Irén: Kádervallomás (elbeszélés)
Egy icipicit kinyitom az ablakot. Hadd jöjjön be a tavaszi levegő. — Nem fázom meg, nővérke, fel vagyok öltözve, várom a férjemet, megyünk haza. , Az idén elég korán jött a tavasz. Március közepe van és minden csupa zöld már a szanatórium kertjében. Hányszor figyeltem ezt az utat, (amíg élek, mindig magam előtt látom majd. Az út végén mint valami játékszer, autó bukkan fel, s ahogy kanyarog a szerpentin út, úgy tűnik el a szemem elől és úgy jelenik meg újra, mindig nagyobb és nagyobb lesz, most már egészen közel van... megáll... a férjem száll ki belőle ... Taxivál megyünk ki megint az állomásra ... most sem mehetek gyalog ... pedig lefelé könnyű lenne ... én meg is próbálnám, csakhogy ne kelljen azt a sok pénzt kiadni az autóra ... de nem engedik ... Ki kellene innen szökni... leszaladni az úton... be a városba, az emberek közé ... vagy kibírom, és akkor tényleg meggyógyultam . .. vagy nem ... és akkor jobb, ha minél előbb ... Kicsit fázom már, de nem megyek be a szobába, itt várom meg Karcsit, behúzódom az ablakmélyedésbe és a kihajtott ablaktábla tükrében megfigyelem. A haja még fehérebb lett, pedig csak most múlott harmincöt... a járása is olyan bizonytalan, botladozó ... Milyen régen mondom már, hogy csináltasson szemüveget, de sohasem hallgat rám ... — Karcsi, itt vagyok, — kiáltok rá, mert éppen kopogni akar. Megindul felém és csupa mosoly az arca, de a szeme mintha könnyes lenne. — Milyen nagyszerű, hogy hazamehetek. Egészen őszig otthon leszek, az majdnem fél év! A szája mosolyog, de alig tud valamit kinyögni, a szeme meg szomorú. Ilyennek csak akkor láttam a szemét, amikor megmutattam a vágást a hátamon a bordaműtét után. — Meghűltél talán, hogy olyan rekedt a hangod? — választ sem várva indulok. — Menj a főorvoshoz a papírokért, addig én bemegyek a szobába, egy kicsit leülök, mielőtt elindulunk. Olyan ügyetlen vagyok. Jól odakoccant a hőmérő az éjjeliszekrény lapjához, de talán nem vették észre, hogy most tettem le. Azt gondolhatják, csak meglöktem. Leülök a vaságyra és támlájára hajtom a fejem. Indulunk haza ... olyan erős lettem ... már nem is fáj, hogy hosszú távdllét után a férjem csak egy kézfogással üdvözölhet... erős lettem. .. akkor sem fogok sírni, ha meglátom a gyerekeimet, amint rohannak felém, hogy a nyakamba ugorjanak ... de az apjuk visszatartja őket... Jó feleség vagyok ... Karcsi tekintetéből kiolvastam ... meghalni visz haza ... és nem sikoltottam ... Jó anya vagyok... hat éve nem csókoltam meg a gyermekeimet... Jóságos ég ... egyik gyermekem sem emlékszik majd az anyja csókjára ... „Apai nagyapám is vasuta,s volt.. Világéletemben pontos embernek ismertek. Vasutas voltam, a percek is számítottak. Most nyugdíjas koromban is rendesen beosztom az időmet. Reggel négykor ébredés. Jó lenne leszokni róla, de nem tudok, már a véremmé vált. Ötkor felkel a feleségem, az első dolga reggelit készíteni számomra, mert
