Irodalmi Szemle, 1960
1960/2 - Veres János: Két vers
Halálhír Porráégett falu hamuja az arcod, tatár lovak patáitól letiprott árva kert, hideg harangbongássá vált a hang, mely benned pacsirta-kedvvel énekelt. Tulipánunkat árvalányhajjá átkoztak, kedélyünk kék vizét a bánat felkavarja. — Ma halt meg a Sátor István édesanyja. Nem látod meg az édes orcát mosolyogva, hervadt violává gyűrték, helyén a semmi vár, a legjobb krumplikását nem főzi meg senki, a kályhában a nedves venyige nem muzsikál. Ha szeretni akarunk, s nincs kit szeretni, sósavcsepp az idő, nyitott sebbe mar. Örök szálkának szívedbe tört a kín-agyar. Csurog a könnyed, jaj, de most másképp, mint mikor hagymát vágott a drága kéz, — az életben a búcsú a legnehezebb, éhezni, elesni, ha nem vagy egyedül, nem nehéz. S itt élünk, ezer búcsúra ítélve; veled hörpölök a keserű pohárból, a halál csak annak szörnyű, aki gyászol. A legszebb csókzuhatag csengése sem nyomná el a sikolyt, mely velődből harsog. S én dühöngök, hogy nem segíthetek, csak nézem, hogy porráégett falu hamuja az arcod.
