Irodalmi Szemle, 1960
1960/2 - Nagy Irén: Kádervallomás (elbeszélés)
ICá Jer vall cmás NAGY IRÉN „Az apám vasutas volt.. Tegnap este tele volt a város az örömhírrel, hogy a németek mára virradóra kivonulnak, és csakugyan, csöndre ébredtünk. Szokatlan ez a nagy csendesség, nem találom helyemet. Csak megyek egyik helyiségből a másikba. Vajon tényleg vége lenne? Az asszonynak sem akaródzik a főzéshez látni, mert hátha újra kezdik. Megállók az ablaknál. A nap is kisütött a hosszú, tavaszi esőzés után, szinte kedvem lenne egyet sétálni, körülnézni a városban. Az első dolgom lesz felkeresni a gyerekeket. A posta még biztosan sokáig nem működik, s ha vonat sem indul, gyalog megyek, hátizsákkal. Meg kell tudnom valamit róluk. Az asszony persze le akar majd beszélni, — neki nem édes gyerekei, — öreg vagy te már ahhoz, kímélned kell magad, majd jelentkeznek a gyerekek, köny- nyebben gyalogolnak, mint te. Lehet, igaza van, de ha lenne gyereke, megértené, hogy mennem kell. x Olyan hihetetlen, hogy valóban vége ... És ha vége, mi lesz azután? ... Lehetetlen, hogy itt hamarosan meginduljon az élet. Még beletelik jó néhány év, amíg megint normális állapotok lesznek. Nem mutattuk egymásnak, de mindketten izgatottak voltunk. Öregedő embernek minden nap drága, de egy évet odaadnék az életemből, ha tudnám, milyen lesz a béke ?... A békére gondoltam, amikor a feleségem rémülten felkiáltott: „Bombáznak!“ Óriási robbanás, megrázkodik a ház. „Szaladjunk“ — fogom meg az asszony kezét és magamban megállapítom, hogy egészen közel esett le. „A bőrönd“ — mondja a feleségem, de erélyesen ráordítok: „Hagyd most a bőröndöt!“ — Az asszonyoknak könnyebb, nincsenek tisztában a veszély nagyságával. A lépcsőházban már rémült futkosás, ajtócsapódás, a házbéli gyerekek sírnak, mindenki rohan le az óvóhelyre. Mi vagyunk az utolsók, a harmadik emeleten lakunk. Ahogy a pinceajtóhoz érünk, egy pillanatra meg kell állni, mert torlódás támadt. — Gyorsan, gyorsan befelé, — kiáltja a lég óparancsnok. Azt hiszem, csak mi ketten hallottuk meg a süvöltő hangot. Levegőben suhanó nyílvessző hangjához hasonlíthatnám, csak persze ez sokkal erősebb. Már mindenki bent volt, beugrottam én is, a légóparancsnok berántotta az ajtót és elreteszeltük .. . Hallottuk a becsapódást, utána a másikat, harmadikat, végigszaladtunk a keskeny folyosón a többiek után. A halálos csendben még a repülőgépek búgását is hallottuk ... mintha állandóan fölöttünk keringenének ... A légóparancsnok beszélni kezdett. Helyes, ilyenkor ne legyen csend. Minek füleljenek kifelé az emberek. A legjobb lenne megnevettetni a társaságot, de mivel... ?
