Irodalmi Szemle, 1960

1960/2 - Veres János: Két vers

VERES JÁNOS KÉT VERSE

(BARATOMNAK)

Szédít a zúgó, szürke város, vendég vagy benne, idegen, szíved a rétünkkel határos, hozzáköt szilaj szerelem,

kérdések habja ajkon-érint, velődben zeng a félvilág, s fájdalmad ormán tiszta kép ring: nád fölött húzó vadlibák;

irigyelsz tán, hogy máshol járok, nem forró poros betonon, képeim nem híg délibábok, virág simítja homlokom;

elgyötört, sóvár arcot tükröz az asztal fényes lapja rád, vonatfütty hívó hangja üldöz, dézsmálja szemed parazsát,

kísérnek lomha, kékes árnyak, nyomodban lengnek, mint a füst, a villamosban mellédállnak, s testükbe-olvaszt erejük.

Én itt élek a mezők szívén, kószálok füves halmokon, zord napjaimat itt szeretném mosollyá szűrni — s nem tudom;

bortól reméltem segedelmet, s attól sem múlt el, ami fáj, arra nézek, hol téged sejtlek, álmom egy égő női száj;

itt is csapong a lét dagálya, pipacsok közt is rámtalál, csontom a menés vágya rágja, s burjánzik bennem a halál;

felhő borul a dombtetőre, indulnék, jaj, de nincs hova! s csak várok, már a röghöz nőve, akár a fű, a kő, a fa.

Törődjünk bele, nem lesz másképp, nem csitul el a vad zene, mindegy: szemünkbe vén akác néz, vagy tömött utcák dzsungele;

amikor anyánk szülni készült, a holdgyűrűkben ördög ült, csillagport hordoz meleg vérünk, s koldusok vagyunk mindenütt;

ha rád tekintek, magam látom, — a parton árva gólya jár, avarba-vesszünk, mint a lábnyom, mély ködbe fúl a gyönge nyár.

I I

Öregszünk