Irodalmi Szemle, 1960

1960/2 - Lehocky Teréz: A veterán utolsó útja (elbeszélés)

hoz. Hulláját durva zsákokba csavargatták és közben szitkozódtak, hogy lepedékkel és ürülékkel kenődött be tunikájuk. Meg is rángatták lábánál fogva a tetemet, húzták- vonszolták szalmájáról, akár a dögöt. Pullius feje valahogy kibújt a zsákból és mos- datlanul, szőrösen, szájtátva bámészkodott a forgolódókra.

„Te — nevetgélt az intéző —, ez úgy tátja a száját, mintha talentumot várna benne.“

„Pedig még inci-finci obulusa sincs, hogy Charon átvigye a Styxen“ — izgágáskodott a rongyos.

Azzal ocsmány szitkozódással felemelték a halottat, keresztül-kasul kötözték, akár egy csomagot, s több helyen mélyen bevágódott a kötelék a kékülő húsba. Kicipelték a falépcsőig, onnan eregették lefelé az utcára. A hulla lebegett-hintázott a magasban, beleütközött, koppant az alsóbb emeletek karfáiba, míg végre leérkezett az utcára. Ott rátették zárt, hullahordó talyi- gára és megindultak terhükkel a Cipészutca dombos kanyarulatain át az esquili- nusi szegénytemetőbe, a „puticuli“ felé.

Sötét, csillagtalan, komor éj volt... A szegénytemető, a nyomortanyák e közös temetőjének szélén félig eldőlt kőoszlop állt, rajta felirat, kopott, alig betűzhető: „A comunne sepulchrum széliében ezer láb, hosszában háromszáz“. A kőoszlop mögött sehol egy fa, sehol bokor, vagy virág. A derengő határ homályában itt-ott buckákat lehet látni, kicsorbult, elhajigált fazekakat és egyéb szemetet. Másutt fehérlő csontokat, melyekről a naptól égetett, rot- hadozó húst a madarak és rovarok lerágták.

Nem is szegénytemető volt ez, inkább csak tömegsír, szemétdomb és dögtemető. Idehozták a kimúlt állatok hulláit, dögöket, itt dobták le temetetlenül az elitéit és kivégzett gonosztevők testét, itt hántolták el az amputált emberi végtagokat, emberi trágyát a nyilvános árnyékszékekről, torzszülötteket, beleket s a hulladékoknak minden faját. Az erjedés és rothadáa rettenetes, orrfacsaró szaga-bűze beleette magát az ember ruháiba, s nem tudott menekülni tőle sokáig.

A közrabszolgák meggyújtottak két fáklyát, az egyiket elfújta a szél. Versenyt káromkodtak hát, nehogy bezuhanjanak a kerítetlen tömegsírok egyikébe. Pullius hulláját is ilyen nagyon mély, kútszerű ásott gödörhöz vonszolták. Az egyik rabszolga a sötétben megbotlott valamiben és ingerülten kifakadt. Az újra meggyújtott fáklya világánál látták, hogy az egy kutya volt, Pullius kutyája, ki követte gazdáját egészen a sírig, egyetlen barátja gyanánt. Belerúgtak mérgükben, s a kutya szűkölve, vinnyogva, eltépett istrángját maga után húzva a földön futott a gödör másik oldalára ...

Levették a talyigáról a tetemet, az még mindig széles ábrázattal vigyorgott, s úgy tűnt elő a sötétben, mintha a füléig húzódna egy óriásszáj. Meghimbálták a hullát, számoltak: egy, kettő, háárom! és beledobták úgy mocskosán, félig ruhátlanul, koporsó nélkül a gödörbe. Maréknyi meszet és földet dobáltak rá. Hiszen a többit elvégzi a nap, dögrejáró madarak és a hangyák. Nemsokára fehérre rágott, száradt csont lesz belőle.

Azzal elmentek, álmosan, rosszkedvűen, szidva az egész világot, élőket, holtakat egyaránt.

Lassan virradni kezdett. Egy kiszáradt olajfa ágai nyúltak a tömegsír fölé, mint kapzsi, fekete csontvázujjak. A láthatár kopár, sivár, minden ólomszürkébe olvadt a hóhérlakkal és a keresztfákkal együtt a hóhérdombon. Szemeregni kezdett sűrű eső és hideg, kijózanító, hajnali szél kelt. A tömegsír túlsó oldalán tolvajok osztoztak a lopott holmin, eminnen a sírgödrök mellett patkányok és egerek zizegtek szemétcsomókkal.

Minden fáradt, szomorú, szegény itt talál pihenést. Igaz, csak rövid időre. Mert rebesgetik, hogy a szegény temetőt felvásárolja és beparkosítja az etruszk vérből származó milliomos fiú, Maecenas, hogy ott nyári lakomákon vigadhasson.