Irodalmi Szemle, 1960

1960/2 - Lehocky Teréz: A veterán utolsó útja (elbeszélés)

len-ápolatlan, s mikor elgennyesedett, akkor szállt ki a csizmából minden mozdulatára ilyen kiállhatatlan, émelyítő förtelem. Mi baja lehet Scierrának?

Felvillant fejében a gondolat, hogy a rabszolgatartóknak is ki kellene szakítani törzsükből buja nagy fejüket, vagy legalább elvenni zsíros földjeiket, beláthatatlan legelőiket, ergasztériumaikat. Hadd legyen mindenki egyforma. Valahogy úgy, mint az idők kezdetén volt, az aranykorban. Aztán ólmos-fáradtan ő is elaludt.

Mire kitavaszodott, Scierra már nem volt jó semmire. Azóta, hogy összekaptak, már nem járt férfilesre. A lányuk kisegítette őket, ha nem is pénzzel, de mással. Volt egy szeretője: piaci tolvaj; ott lappangott a földre tett áru körül és a nyitott pénzes zsákocskáknál. Ragadós volt a keze, Mer- curnál is ügyesebb tolvajkodással, bűvészkedve dugta gazdag ruharáncaiba, széles tunikaujjaiba a lopott holmit. Ha sikerült a vadászat, megosztotta az eredményt Scierrával, mert a maga módján szerette. Egy tekergő tolvaj hogy is szerethetett volna úgy, mint az urak? Scierra nem volt hozzá igen jó szívvel, mert ha leitta magát, elkaparintotta azt is, amit adott. A lopott értékekkel nem volt sok munka, csak pénzzé kellett tenni alkonyat után az orgazdák és fosztogatók piacán.

Az asszony meg csak sárgult, megda- gadott egész testében. Gyanusítgatta titokban: csak nem esett teherbe?! Figyelte, latolgatta hasán a változásokat, meg is nyugodott. Dehogy lesz gyereke, csak a bőrfelület lesz egyre furcsább, undorítóbb. Kis kelések éktelenkedtek rajta sűrűn, egyebütt pirosas apró foltok, melyek lilafekete színbe mentek át. A bőre is egyenlőtlen, helyenként vastag, másutt tépődik és vedlik. Az arca a legrondább, feldagadt, alig látszanak ki szemei belőle. Majd csak valahogy kilábol belőle. Ha lenne pénz, borbélyokhoz mehetne, azoknál ír és kenőcs van raktáron. De megteszi az olcsóbb bába, vagy fürdőszolga is.

Vagy egy hétre rá, hogy megfigyelte az asszony fogyatékosságait, már régen hazaverődött a fórumról, de Scierra csak nem topogott be. Dohogott hangosan, hogy merre jár megint, miért nem ül veszteg a fenekén, mikor olyan dagadt medvetal- pakon járogat úgyis. Még kedve van csavarogni. Biztos Scierrával mászkálnak-néz- gelődnek annak régi szeretője után, a pap után a pontifixek testületéből. Buta libák!

Várakozik és nem akar nekifogni egyedül a rongybacsavart elemózsiának, amit kicsikart egy toros háznál, hol hamar - ságosan férfivigasságba fordult minden. Zörgetik, döngetik az ajtót! Valaki bosz- szúsan ordít befelé. Egy piaci tekergő, mint jómaga, nyargalt ide és fulladtan hozta neki a hírt, hogy az asszonyt a Bona Dea templomnál látta, odaterelték őt a többi beteggel együtt az aedili egészségvédelmi közegek.

Pullius feljajgatott, kilökte társát és rohant az Aventinum felé, hol a kézműves negyed torkolatánál, majdnem a Tiberisz- nél az égnek szökkent a hatalmas templom boltozata. Már késő délután volt, de a nap még irgalmatlanul erősen sütötte a subli- ciusi hidat, mely a Tiberiszen túlra Bona Dea szent sziklájához vezetett. Nem volt szerelmes az asszonyába, de nem tudott meglenni már nélküle. Még így rongyosan, megvénülve, büdös-betegen is visszakívánta, hozzátartozott, kínlódtak együtt, egymásért.

„Scierra“ — zokogja hangosan, míg lö- ködi útjából a bámészokat. Csak a közrabszolgák kordonja állítja meg, akik tapodtat sem engedték tovább. Csak a kordonon kívül hívhatta, szólogathatta ki-ki a maga párját, ismerősét.

Rémületes, szívszorító látvány tárult Pullius szeme elé. A templom lépcsőin nyüzsgött a betegek raja. Mindannyian gennyesedő sebekkel, sűrű kiütésekkel voltak borítva. így szedegették össze őket az utcákról, templomajtókból, sőt kuckójukból is, ha valaki feladta őket. Az egyik fertőzött kézzel-lábbal döngette a kétszár- nyú hatalmas ércajtót, de csontfagyasztó kiáltással zuhant vissza, mert sorratörtek ujjai, oly porhanyós, morzsolódó volt már