Irodalmi Szemle, 1960

1960/2 - Lehocky Teréz: A veterán utolsó útja (elbeszélés)

minden csontja. Mások végső erejükkel felkönyököltek, összetett, dagadt kézzel könyörögtek szánalomért, elbocsátásért. Anya velőtrázó sikollyal hívta gyermekét, elhagyott gyermek fertőzött, fogvaejtett anyját. Scierra két gyengecsontú, fülbevalós fiú közt ült. Óriásra fuvódott a hasa és be­dagadt szemével aprókat pislogott egy csoportocska felé. Közepén állt a híres Musa, nemrégiben felszabadított rabszol­ga, orvos és az iskolája; magyarázgatta a betegség tüneteit, a védekezési lehetősé­geket és a fertőtlenítés módját. Az orvos irányában Scierra felfedezte férje kutató szemét és sírós örömmel, vízzel telt csuk­lóival integetett neki, míg meg nem hal­lotta a százféle zajon és rimánkodáson keresztül is segélykiáltását: „Ments meg, mert meghalok. Pullius . .. segíts... segíts...'!“ Pullius könyökével keresztül törte ma­gát a bámészkodó és jajgató tömegen, taposott, lökött kegyetlenül, szeme vér­ködbe borult. Egy siheder, még tejfeles­szájú aedili segéd mellbevágta, hogy meg- tántorodott: „Vak vagy te csavargó? Marha!.. . Nem látod, hogy a campániai rosszbetegség van rajtuk ?“ Pulliusban veszett harag fuldokolt. Ki­dagadtak az erek nyakán, keményen össze­zárt ököllel fenyegetődzött és habzó száj­jal akarta rávetni magát a nemes úrfira. Medvefajzat ereje lakozott benne, pedig üstökében végigerezett már az ezüstszál. Még szótlan csiholja, élesztgeti magában a választ, mint taplós tüzet, hogy aztán kirobbanjon belőle a dörrenő, parasztszida­lom, melyhez képest az aedil durvasága csak langy fuvallat. „Én ... csavargó ... én ? Één ... ? Az anyád hasában hintáztál, mikor én már Rómáért hadbaszálltam! Te ganéjdomb! Ügy fenéken rúglak, hogy heten se ka­parnak össze!..." S hogy beteg asszonyá­nak sikoltozása még jobban éleszti férfi­kedvét, elragadja a félelmetes, fékezhetet- len düh, cserzett, száraz tenyerével, mely repedezett, mint az agyagföld, de erős, mint a lomha és titokzatos bivaly ina, oda- kanyarint csattanósat az úri suttyóra, hogy lefordul. Mintha csak zászlóbontás, üst­dobogás, kürtök harsonázása lett volna a felsorakozott rovátkásarcú, szegényszagú, sovány, csontos nincstelenek számára. Szá­radó Ínyük kilökte már a szuvasodó foga­kat, sötétszemű, keskenyajkú, örökösen viselős asszonyaik korán elnyűttek. S most tűzvész gyanánt megindul valami, ami csak száz évben egyszer tör ki: a szenvedők, nyomorgók siroccója ez, ami fájdalmas eszmélés, döbbenet, gyűrűző hullámverés és felszaggatja a nyugalom, tespedés part­jait. S aztán ... Mégse . .. Pulliust egy mindenre kapható, minden­hol azonnal található bérenc gyomron vág­ja, s viaszsárga arccal összecsuklik. Fel­ültetik, fatörzshöz támasztják, de aléltan, eszméletlenül hull vissza, akár a tehetet­len zsák. Megnézték, és otthagyták. Csak Scierra követte kidülledt, könnyben ázó szemmel, imádságot és átkot szórva. A betegeket összeszedték, hosszú, mész­szel hintett szekerekre rakták, halottat, haldoklót, mozgolódót egymás hegyibe- hátára, összekötözték fáj nem fáj, s mire lebukott a nap a Janiculus dombja mögött, egy részüket meszes gödörbe hányták, vagy a szétszórt hámorok,- rézművesek, ötvösök és kovácsok fujtatóival gyors máglyalángban elemésztették. Voltak, kiknek a furrinai sö­tét, mélyvízű tó jutott sírmezőül. A még erősen tiltakozókat és munkabírókat me­netre indították az éjben, fáklyás előfutá­rok kiáltották, óvták a tisztes- polgárt fertőző közelségüktől. Egy darabig gálya­raboskodhatnak még a tenger torkolatánál a hadihajókon. Kit ronthatnak meg a hajó evezőpadkáján, — a patkányt, nyirkossá­got, betóduló sós tengervizet? Ha majd elfoszlanak és a vaskarikában marad le­vált végtagjuk, kidobják a maradékot a regatta után úszkáló, nagybendőjű cápák­nak. Scierrát már nem bántotta a meszes gödör húsfaló tüze, se Róma racionalitása. Irgalmas kéz tarkónvágta egy lapáttal,

Next

/
Thumbnails
Contents