Irodalmi Szemle, 1960
1960/2 - Vladimír Mináč: A sértődött (elbeszélés)
van, a legegyszerűbb nap és egyszerre sötétség. — Lehet, hogy ez csak azok számára sötétség, akik nem látnak. Elborult arccal nézett rám. — Belém akar kötni? — Egy szemernyit se. — Miért lenne az ember egyszerre vak? — Előfordul. Az ember nem vakul meg, de nem látja azt, ami számára kellemetlen. Megszűnik látni az igazságot, mert az veszélyes számára, mert le kellene mondani néhány dologról, amivel elválaszthatatlanul összenőtt. — Például. Milyen dologról? — Mondjuk a saját büszkeségéről. — Avagy az önteltségről? — Igen, az önteltségről. — Tehát meg kell alázkodni. Boldogok az alázatosak, vagy hogy is van? — Az önteltségről kell lemondani! — Nem, nem, Ez nem úgy van! Egyáltalán nem úgy van. Hány éjszakát átgondolkoztam, mennyit vergődtem! Nem tudok magával egyetérteni, elvtárs. Maga valami emelkedett távolságból nézi a dolgokat, de én átéltem. Átéltem és átszenvedtem. Ne gondolja, hogy nem próbáltam megérteni az ő igazságukat, az új igazságot, amely megalázott, amely agyonütött mindent, amiben addig hittem, amire büszke voltam. Ez hősiesség, tudja? Ilyet megpróbálni, az hősiesség! Kiabált, hangja a magasba csapott, szinte zokogásnak tűnt. — Ondrík — mondta az asszony békítőén. — Ondrík, kérlek! Ellenségesen nézett rá. Most úgy nézett ki, mint a magányos farkas, mely védekező ugrásra készül. Mindenki ellene volt: egyedül maradt. De még mindig nem adta meg magát, mert tudata alatt büszke volt erejére, ellenszegülésére, megbántottságára. Csendesen akart beszélni, de hangja minduntalan felszökött, szeme szenvedélyesen égett. — Csak gondolja el, író elvtárs, mennyi erő és bátorság kell ahhoz, hogy az ember a saját szemébe köpjön, érti? A saját munkájára, a saját hitére, a saját jövőjére! És a saját becsületére! így mondtam magamnak: a kommunista mozgalom nem szegény hősökben, légy te is egyikük. Áldozz, áldozd fel a legdrágábbat! De nem tehettem, nem tehetem! És tudja miért? Mert a tények — tények. Ezért nem tehetem. A tények akadályoznak, nem hihetem el nekik, hogy ártalmas semmirekellő vagyok. Nem tudok önmagamra köpni. — És milyenek a tények? — Mindjárt rátérek. Maga bizonyára a történetre kíváncsi és én holmiféle vidéki filozófiával traktálom. A tényeket akarja? Jól van. Mostantól kezdve csak azok lesznek. Mi, ahogy tudja, mezőgazdasági járás vagyunk. Egy kicsit a világ végén, messze vagyunk nemcsak az országos, de a kerületi központtól is. Ez két olyan tény, amiből a többi származik: hogy a fő kérdés ná- luifk a falu átváltoztatása és hogy a politikai munkában legnagyobb részt magunkra voltunk utalva. Ez azt jelenti... de hisz tudja maga is, hogy mit jelent. — Tudom, legalább is el tudom képzelni. — Tehát nem kell részletesen elmondanom. Mindezeken túl úgy három évvel ezelőtt tele volt az összes újság: törvénysértések, erőszak, basáskodás, járási diktátorok. És ezek mi voltunk, érti? Mi, Marisák. Marisák — marsalok. így neveztek el. És az az elvtárs, aki a kerületi központból eljött rendet csinálni, kitalálta az új szakkifejezést: marisizmus. Elhallgatott, feje lehorgadt. Nagy kezén ugrálva táncolt a tűz fénye. Hirtelen felemelte a fejét és kiabált: — Nem hiszem! Sohasem fogom hinni! Nem hiszem, ha meg is nyúznak. Nem vagyok képes elhinni, nem és nem! Még ha az isten szállna is le ... — Ondrík! — az asszony reszketett. Megfogta az ura karját, de ő hevesen ellökte. — Nem és nem! — ismételte most már csendesebben. — Kicsit feldühödtem, ne haragudjon, ha megsértettem, de nekem már ilyen a természetem. Hirtelen és harcos.
