Irodalmi Szemle, 1960

1960/2 - Vladimír Mináč: A sértődött (elbeszélés)

— És egy kicsit összeférhetetlen.

— Kivel kellene összeférnem? Harcban voltunk és ott sajnálatnak nincs helye. Tényleg olyan volt, mint a valódi háború, volt törzskarunk, voltak parancsnokaink és volt ellenség is. Nekem nem volt szerencsém harcolni a kommunizmusért, sem sztrájkokkal, sem börtönben, sem fegyverrel a kezemben. De azok útódjának éreztem magam, akik harcoltak, akik nem kímélték sem magukat, sem másokat, akik mindenüket harcba vetették, lelkűket, életüket, becsületüket. Nem szeretem a langyos embereket, akik csak úgy csendesen akarnak átcsúszni, akik mindenhová nyalnak és kö- P-k a szót, de a lelkűk hideg, mint a halé. Itt vagyok, és olyan vagyok, amilyen! Becsületesen szemtől szembe! Minél több az ellenség, annál jobb nekem, és annál rosz- szabb nekik! És ellenség akkor volt bőven, nőttek, mint eső után a gomba. Minél jobban elnyomtuk őket, annál több ellenségünk támadt. Honnan?

— Gyártották őket.

— Azt már nem, elvtárs! Gondolja, hogy előbb kigondoltuk, és aztán falhoz szorítottuk őket? Nem! Valódi ellenségek voltak. Akadt köztük kártevő, gyújtogató, még gyilkos is. Valódi harc volt, valódi ellenséggel, elhiheti nekem! Idővel aztán színt vallottak azok is, akikben kezdetben bíztunk, a saját tartalékaink. De ez nem volt rossz; legalább tudtuk, ki kivel tart és ez nagyon fontos a harcban, nem?

— Kiélezték a kérdést.

— Kiéleztük — válaszolt büszkén, és csak aztán tekintett rám. — Ne nevessen, író elvtárs, azt az idézetet én is ismerem. Igaz, akkor még nem volt divatban, hiszen az idézeteknek is megvan a maguk élete, egyszer nyomtalanul eltűnnek, máskor ismét megjelennek, hatnak és élnek. Az osztályharcot nem mi gondoltuk ki, nem mi találtuk ki a kiélezését sem. Ilyenek voltak az instrukciók. Csakhogy meg voltunk róla győződve, hogy ezek az instrukciók megfelelnek az akkori életnek, erőviszonyoknak, és megfelelnek a mi harci kedvünknek is, ha úgy akarja, a mi szocializmus

iránti lelkesedésünknek. Számunkra nem voltak puszta szavak, hanem harci zászló, zene, amely játszott a menetelésünkhöz, a jövőnk volt, amely felé futottunk. Futottunk, repültünk! Minden pillanat tele volt mozgással, nem álltunk és nem néztük az életet, de indulatosan űztük: repülj, alvó életünk, ébredj és repülj! A feleségem, Anicska, szavalt valami hasonlót az egyik ünnepélyen. Nem szeretem a verseket, de abban a pillanatban beleszerettem. Bennem minden őszinte volt, mindennek a győzelem felé kellett irányulnia és ami az útban állott, ami akadályozott a menetelésben, az ellenséges volt, azt meg kellett semmisíteni. Minek itt a szánalom, minek az össze- férhetőség, amikor az egész nemzet jövőjéről van szó, akkor a szánalom nem kifizetődő. És mi világkommunistáknak éreztük magunkat, tudtuk, hogy a járásunk kicsi, de összefügg az egész világgal, a kommunista világmozgalommal. Minek itt a szánalom? Ha akarja tudni, ezért éleztük ki a kérdést.

— És egyedül maradtak.

— Egyedül? Hogyan gondolja? No és, lehet, hogy tényleg magunkra maradtunk. Talán nem felemelő érzés, nehezebb körülmények között harcolni egyedül az ellenséges túlerővel szemben, egyedül a magunk igazságáért, amely előre hajt? Hiszen nagy különbség, egyedül maradni valahol a sarokban vagy egyedül lenni, de a mozgalom élén, egyedül maradni az eszme nevében, a jövő nevében? Én tudom, azt beszélték rólunk, hogy elszakadtunk a tömegtől: de azért szakadtunk el tőlük, mert megelőztük őket, mert nem tudtak velünk lépést tartani! Ez olyan nagy hiba? Mert tudja, elvtárs, ez az egyetlen, amit hibának elismerek: hogy elszakadtunk, de itt döntő az ok is, nemcsak az eredmény. Milyenek voltak a szándékaink? Nem voltak tiszták, nem voltak becsületesek, nem voltak kommunistákhoz méltóak? így kellene az egész dolgot mérni. Hogy hibát csináltunk? És most nem csinálnak? Akkor szét voltunk választva, elvtársakra és ellenségre, de most minden összekeverődött, most