Irodalmi Szemle, 1960

1960/2 - Vladimír Mináč: A sértődött (elbeszélés)

Nem akarom elhinni. Ne haragudjon, de ez idealizmustól bűzlik.

— A funkcionáriusok is emberek. A tudományos módszerekkel irányított szervezet munkájában is élő, személyes tapasztalatokkal rendelkező, különböző vérmérsékle- tű, érzelmű és jellemű emberek vesznek részt. Ott, ahol emberek vannak és ahol az emberi kapcsolatoknak valamiféle, ha nem is döntő szerepük van, a véletlent nem zárhatjuk ki.

— Tényleg? — gondolkozott el és kis idő múlva hozzátette: — Lehet, hogy igaza van. De a maga igazsága rajtam nem segít. Inkább leszek az egységnek, vagy bármi másnak az áldozata, mint a véletlené. A véletlen áldozatává lenni nem méltó az emberhez. Jobb lesz, ha valami felsőbb törvényszerűségnek nevezzük. Amikor elvégeztem a tanítóképzőt, két évig tanítottam a szülővárosomban. Csendes, elfelejtett és békés városka volt. Mintha nem is a mi korunkban létezne. Természetesen azonnal az ifjúsági szervezet elnöke lettem és kész voltam szétzúzni ezt a csendet, álmosságot, amit szégyenteljesnek tartottam. Mondhatom, sikerült is. Hiszen jól emlékszik, drámai idők voltak azok. A váratlan változások és megrázkódtatások kora. És mi, fiatalok örömmel fogadtuk ezt a kort. Csupa változás volt minden, víz, amelyben úgy szerettünk úszni. Az öregek zavarodottak, nehézkesek voltak és ezért mi kerültünk a városunkban a változások élére. Mi fiatalok, energikusak, mindenben hívők, mert nem volt elég tapasztalatunk, de volt kedvünk a munkához, a világ megváltoztatásához. Felfigyeltek rám a járáson is, mert akkor kezdték kiemelni az új kádereket — az öregek nagy részét érintették éppen ezek a változások és így már a második évben a járásra kerültem. Gyorsan haladtam előre: A CSISZ járási titkára, a járási nemzeti bizottság alelnöke és a járási pártiroda tagja lettem. Gondolja csak el, író elvtárs

— húsz éves voltam akkor! Nem akarom mentegetni magam a fiatalságommal. Az nem mentség. Azt szeretném, ha megértene: húsz éves voltam és viszonylag elég

nagy hatalom volt a kezemben. Büszke voltam önmag amra és ettől már nincs messze az önteltség. Két különböző dolog, de egyik szüli a másikat; a büszkeség szükséges, az önteltség rossz és ártalmas. De az átmenet egyikből a másikba szinte észrevehetetlen és az embernek nagyon tapasztaltnak kell lennie, jól kell ismernie önmagát, hogy egyiket a másiktól megkülönböztesse. És mennyi a csalétek! Egyszerre annyi ember akad, aki dícsér, és ha mind nem is dicsér, de hallgatnak rád. Néha igazságosan rájuk kiabálsz és látod, hogy mindnyájan félnek tőled, senki se kiabál vissza. Az ember rájuk kiabál másodszor is, hogy kipróbálja, meddig mehet

— meddig nem. Próbálgatja saját hatalmát. Aztán rászokik a kiabálásra, parancsolgatásra, természetesnek veszi hatalmát, megszokja, hogy engedelmeskednek, kedveskednek neki, félnek tőle. Ezt most nem magamról mondom, én soha, senkire se kiabáltam. A nagybátyámról példáztam. Vegye figyelembe, hogy ő fél évvel később jött a járásra vezető titkárnak. Nem mintha be akarnám feketíteni; ma is szeretem, sőt, büszke vagyok rá. Meg vagyok róla győződve, hogy soha, semmiféle becstelenséget nem csinált. De a tények — tények. Nem?

— Ügy kellene lenni.

— Magával is megtörtént?

— Micsoda?

— Az, hogy egyik napról a másikra, egyik pillanatról a másikra minden a feje tetejére állt. Addig mindennek megvolt a maga értelme: szavaknak, tetteknek, tényeknek. Aztán minden felfordul, minden megbolondul, minden a visszájára fordul. És hiába védekezik, hiszen a tények ilyenek és ilyenek. Egyszerre vagy nincsenek tények, vagy fordítottak, veszélyesek rád nézve. Lehunyod a szemed, nem akarsz hinni; úgy tűnik minden körülötted, mintha meghipnotizáltak volna, mintha minden furcsa, ismeretlen betegségbe esett volna, ragályosabba, mint a kolera, az őrületnél is őrjítőbb veszélybe. Tudja, egyszerű nap