Irodalmi Szemle, 1960
1960/2 - Vladimír Mináč: A sértődött (elbeszélés)
A sértődött Ma valóban sötét ez a zug. A lógó felhők összefüggő, fekete takarója úgy ránehezedik a völgyre, mintha meg akarná fojtani. Még csak esteledik, de a völgyre már rátelepedett a sötétség. A Nebosec csúcsa mögött villámlik. Onnan, a csúcs mögül újabb és újabb nehéz, esőtől terhes fellegek indulnak lassan a völgy fölé. Lóg az eső lába, mondják a gazdák. A házuk előtt állnak, forgatják a fejüket, reménykedve világos helyet keresnek az égen, hátha felszakadnak a felhők és az eső elvonul, mert most ellenségük az eső, elkezdték a szénakaszálást. Állnak a portáik előtt ingújjban, izzadtan, és aggódva kiabálnak egymásra: — Héj, szomszéd! Ez már el nem kerül. És a szomszéd válaszol: — Bizony nem, a szellő meg sem rezzen. Az isten verné meg azt az esőt! Hogy a fene vigye el! Itt ebben a sötét zugban gyakran kell a gazdáknak káromkodniok. Ha kiadós a nyár, legalább minden harmadik nap esik. A Nebosec mögött sűrűek, öregek az erdők és mint a szivacs magukba szívják a nedvességet, magukhoz húzzák és szülik a fellegeket, mint a felhők mesebeli anyja. Reggel még tiszta, fényes az ég, de délben már felszáll a Nebosec mögül a pára: párolognak az erdők. És ha a szél szét nem hordja, itt esik le mind, a völgyben és a réteken. Ezen a napon még levél se rezzen, any- nyira szélcsendes az idő. Az égen sűrűk a fellegek. Vihar közeledik. A mennydörgés hangja átgurul a hegyen és morajlón bolyong a völgyben, mintha össze akarná dönteni. Egyre újabb felhők tornyosodnak a völgy. fölé. Hirtelen, mintha a vihar már nemcsak a Nebosec felől közeledne, hanem minden oldalról. Villámok keresztezik egymást a völgy felett csúcstól-csúcsig, mintha a meredek hegyoldalak küldenének üdvözletét egymásnak. A mennydörgés most már egy pillanatra sem áll el, összefüggő, mindent elborító robajjá lesz. Az első szapora cseppek után rögtön szinte átmenet nélkül jön a zápor és a víz úgy ömlik az égből, mint Noé idejében. A felhők szétterültek és gonoszul, megsemmisítően kiöntik óriási víztartalékukat. És jön a szél is ... * Isten verésnek hívják itt az ilyen zivatart. Ez már nem ítéletidő, ez már több, kész végítélet. A szél letépi a tetőket, felfordítja a csűröket, lerázza a gyümölcsöt az utolsó almáig, egész kerteket semmisít meg, a gabona földön hever, a kaszáló telehordva piszokkal, kövekkel, a víz elmossa az évtizedek alatt oly nehezen szerzett termőtalajt és lemezteleníti a földet egészen a csupasz sziklákig. Istencsapás, szerencsétlenség, pusztulás, nem is annyira ember feletti, mint inkább kívüle álló harag, amely előtt minden megbékél, nem talál rá szót, nem mer rá szót, nevet találni, mert az a káromkodás szava lenne. A zivatar lecsendesült, távolodva elvonult lefelé a völgyön. Az eső még ömlött, de már nem zengett az ég és a szél is elült, épp oly hirtelen, ahogy kerekedett. Csak a patak zúgott, mély medre szinültig telt sötét, vad vízzel. Szedelőzködve előbújtam sátramból megnézni, hogyan tartanak a cövekek. Ekkor reflektorfény csapott a szemembe. Oly váratlan látvány volt a teljes pusztulás közepette a kimosott úton ugrándozó reflektor fénye, s mintha vidáman és kitartóan táncolt volna. A motor- kerékpár lassan, óvatosan közeledett, csendesen berregett és hallani lehetett a vezető szitkozódását. Már közel volt hozzám, amiVLADIMÍR MINÁČ
