Irodalmi Szemle, 1960

1960/2 - Vladimír Mináč: A sértődött (elbeszélés)

kor a fény megbillent, felágaskodott és a fénysugár megállapodott a nyárfák csúcsán. A motor elhallgatott. Hallani lehetett, amint a vezető köpött egyet és azt mondta: — No, hál’ istennek! Egy női hang megkérdezte: — Mi az? A vezető ismét köpött és válaszolt: — Az, hogy csávába kerültünk.

— Csak ne mérgelődj, — békítette a női hang. — Könnyen megjavítod. — > Nem, — mondta az ember. — Ez most nem a gyertya. Most valóban csávába kerültünk! — Odamentem és felajánlottam segítségemet. Mindketten igelitköpenyben voltak és ragyogtak a reflektor fényében. A vezető a motorja fölé hajolt. Amikor hozzájuk léptem, felegyenesedett, aztán ismét hátat fordított.

— Pléh! — mérgeskedett. — Szemétre való pléh! A motor megcsúszott az elmosott úton, oldalt* nekiütődött egy éles sziklának. Kilyukadt a benzintartály.

— Mind kicsurgott — mondta dühösen és ismét köpni akart, de rám nézett és intett a kezével. — Köszönöm, — mondta,

— de itt nem lehet segíteni. Valóban csávába jutottunk!

— Semmi baj — bíztatta az asszony. — Tolni fogjuk.

— Nincs hozzá semmi kedvem — válaszolta a vezető keserűen. — Semmi kedvem tolni ezt a nyomorult, szemétre való pléhet.

— Itt hagyhatják — mondtam.

A motoros egy ideig gondolkozott.

— És maga kicsoda — kérdezte —, turista?

— Itt táborozom.

— Itt hagyom — és a feleségéhez fordult. — Az lesz a legjobb.

— Ahogy akarod — mondta az asz- szony. — De tolhatnánk is.

— Ne haragudj — szólt a vezető. — Itt hagyom, vigye a fene!

— Ne féljenek — vágtam közbe. — Nem lesz semmi baja.

— Vigye el az ördög — mondta a vezető. — Semmirevaló pléh!

Eloltotta a reflektort és a sátorhoz tolta a motorkerékpárt. Behívtam őket a sátorba. Száraz gyújtóst vettem elő és egykettőre égett a tűz.

— Főzünk egy kis teát — mondtam.

— Ne vesződjön vele — szólt az asz- szony. Apró, üde arca még nedves volt az esőtől. Bármit csinált, ha velem beszélt is, le nem vette a férjéről odaadó, figyelmes tekintetét. Amúgy kellemes és elég értelmes volt az arca, de abban, ahogy a férjére nézett, volt valami zavaró, visszataszító. A vezető a sátor bejáratánál ült és a sáros bársonynadrágját nézegette.

— Megkóstolhatjuk — mondta és hosz- szan, vizsgálódva nézegetett.

— Idevalósi?

— Nem.

— A környékről ?

— Nem.

A fejét csóválta.

— Hogy jutott eszébe erre a kutya vidékre jönni?

Elmagyaráztam neki, hogy semmi különösebb okom nem volt. Itt jártam, megtetszett a vidék és itt ragadtam. Nem hitte.

— Ma mindennek oka van — mondta.

— Ahogy mondani szokták, ok nélkül még a levél sem hull le a fáról. Nem hiszem, hogy csak úgy van itt. Ide turisták nem járnak. Mit keresnének itt? — Nyilván egyenes ember volt. Fekete arcának tekintete is egyenes, közvetlen volt. Mindig az tükröződött rajta, amit gondolt vagy mondott. Bemutatkoztam neki, ismert a nevemről.

— Ah, vagy úgy? Mégis csak igazam volt. — Felállt, olyan mozdulatot tett, mintha le akarná porolni a nadrágját, de csak lemondóan legyintett a kezével.

— Én vagyok itt a tanító — mondta. — A feleségem szintén tanító. Itt vagyunk a közelben. Podlazon.

Az asszony is felállt és édeskésen rám- mosolygott.

— Nagyon örülünk — mondta és illedelmesen meghajolt, mint valami szalonban. Mosolyogtunk mind a hárman. Felállítottam a háromlábú kampót és ráakasz