Irodalmi Szemle, 1960

1960/1 - FIGYELŐ - Fábry Zoltán: A novella kérdőjelei

A tojás! A tojások: remeg a boldog vágytól a sovány test! De szegénynek, épp mert a legszegényebb, mindenütt csak kenyeret szelnek! „A tarisznya színültig megtelt kenyérrel, mert a lányos anyák úgy fordulnak a kopogtatóhoz, hogy mit kaptál a szomszédban.“ Végül egy helyen kibuggyan belőle a vágy: „Nekem még sehol sem adtak tojást.“ És kap egyet! Kap kettőt! „Karcsi valósággal szédelgett a jutalomtól. Még akkor sem hitte, amikor a Miklósék házához közel, az árokparton feltörte az egyiket." Ha Mács itt pontot tesz: jól vizsgázik. A novella itt ennél a moccanásnál, ennél a tojásfeltörő mozdulatnál lezárul. A pont itt a helyén van, utána a novellában, e megformálásban nem jöhet semmi. Mács azonban nem tud megállni, tolla tovább fut, és egy teljesen felesleges toldalékkal — lírain magyarázgató képzelgéssel — feloldja a pontot és elrontja a novellát: „Most már az ő szíve is a sok száz gyermek szívével együtt harangozhatott, tán még erősebb, hallhatóbb hangon, mert ezentúl hitte, hogy sorozatos csalódásai ellenére is az övé a legdrágább húsvéti ajándék a világon."

Az „Örök villongás"-ban a gyermek és az apa sorsa a szegénység megalázott- ságában egyenlítődik. Szegény ember legelésző tehenét, melyet a gyerek őriz, a nagygazda még a parti fűről is lekergeti, mert az az ő földje mellett van és mi lesz, ha a tehén egy falásra belekap?! Az apát — a munkanélküli ácsot — ugyanakkor elütik a villámsujtotta torony javításától, mert egy óvatlan pillanatban, munkájában biztosan, tréfálkozva azt mondotta: „No, az isten ezt minden évben megtehetné". Apa és fia „sorstársak“ lettek: nincs munkájuk. (A rossz és semmitmondó „Örök villongás“ helyett inkább a lényegkifejezőbb „Sorstársak“ címet választhatta volna a szerző. Mács általában rossz cím- névadó!)

Egy másik elbeszélésében („Nagyapám példája“) a gyerek az apa tettén át eszmél a majdan kötelező szolidaritás-folyamatosságra: ellenszegülni urak önkényének. A nagyapa valamikor aratási bandavezér volt. Amikor a le-lemaradozó leggyengébb fizikumu, de legnagyobb családú kaszást a földesúr el akarja kergetni, nagyapja kijelenti, hogy ők is leteszik a kaszát, mire a földesúr pofonvágja, de a bandavezér azonnal visszaüt. Hét napig ült érte a cellában, „mert az úrhoz ért, mert az igazat mondta." Az unoka apja szövetkezeti boltos, és háború van, kevés a cukor, egy emberre csak egy kiló jut, de a földesúr egy mázsát igényel, és amikor a boltos apja megmakacsolja magát, az ő keze is pofonra lendül, „de valami megtorpantja és ütés helyett a hangja szisszen tébolyoiottan: Majd megtanítom én, hogyan kell a földesúrral bánni. A frontra vitetem a gazembert.“ Az unoka felfigyel és elgondolkozik: „Lehet,.hogy holnap én is a bevonuló apát sirathatom. És ez a gondolat annyira fogva tart, hogy alig hallom apám szavát. Ha jól emlékszem, azt mondta: — Nagyapád is így cselekedett volna. Őnála sem volt megvásárolható soha az igazság!“ A pont itt a helyén mondja és adja a tanulságot. A novella azonban mégsem tökéletes. A háborús atmoszférát gyerek közvetíti, és ez a közvetítés zavart idéz. És ha a beszéltető író enyhítő magyarázatképp közbe is szúrja: „Ha jól emlékszem“, végeredményben itt a gyereknek kell látni és láttatni, és ilyenkor az optikai és akusztikai eltolódások elkerülhetetlenek. A háború falu-lidércéről szólva, ilyeneket olvasunk: „Mintha siratónapra virradtam volna. Egyszer az alvégen, másszor a felvégen kap fel a szél egy-egy fojtott sikolyt, és mintha lángcsóva lenne, belemar a szomszédok életébe is. Legszívesebben behúnyt szemmel, bedugott füllel járnék, hogy semmit se lássak, semmit se értsek.“ Kitűnő érzé