Irodalmi Szemle, 1960
1960/1 - FIGYELŐ - Fábry Zoltán: A novella kérdőjelei
keltetés! De érezhet, láthat, heszélhet-e így egy gyerek? Amikor Máli néni fiát is elviszik, az öregasszony a buszmegállónál „úgy áll a szürke hóban, mint egy ottfelejteti felkiáltójel... Mintha valamennyien bűnrészesek lennének abban, hogy a fiát viszik a frontra.“ Gyerek, a maga kocában, ilyen ,,mi“-közösséget semmiképp sem érezhet. A bűntudat: a felnőttek elkötelező, de sokszor igénybe nem vett, elszabotált, letagadott — privilégiuma! A címadó novellában szintén a gyermek szemén és mondókáján át látjuk és halljuk a történést. A szövetkezeti bolt söntésén könyököl Kín bácsi, „sokáig szomorkodik az ital fölött, nem nyúl hozzá. Mintha csak azért rendelte volna, hogy legyen mit nézni“. Kín bácsi a szegénység szomorú figurája: „A ruha is úgy áll rajta, mintha rádobták volna. Görcsös botot tart a kezében, pedig nem pásztorember. A cselédre, évi költözködésre jellemző vándorbot ez." (Ez a Mács évszázados parasztjelzéseket fog fel és ezt hosszú magyarázat helyett egy mondatba tudja sűríteni! Miért nem viszi át e módszert a novella egészére?!) Aztán beállít a nagygazda, vitéz Szilas Gezsi, aki ,,pálinkáért vásárolja az elismerést“, amit rongy-embernek különben senki sem adna meg. Most is Kín bácsira erőszakolja magát. Amikor azonban Kín néni eljfan a már soká elmaradt uráért, a nagygazda az öreg ember szeme láttára löki ki az udvarra a gyenge asszonyt. De erre Kín bácsiban összegyűl minden keserűség és megalázottság: „Csak a botja mozdul veszélyesen, csak a szeme villog bosszúállón... s a gazdát vitézségi érmeivel együtt hempergeti az asztal alá és ő maga kiesik a jeges hóra.“ (Miért kell kiesnie neki is egyszerre és akkor, amikor a gazdát az asztal alá teríti?!) Nem tudom ismeri-e, olvasta-e Mács József Barta Lajos „Tavaszi mámor“-át? Ha nem ismeri, feltétlenül és azonnal olvassa el a magyar irodalomnak ezt a legnagyszerűbb, töretlen és páratlan egyfelvonásosát, hogy lássa, mit és hogyan lehet kihozni a korcsma feszültségkiváltó légköréből, a szegényszájtól elütött pohárvágytól. Mács a feszültséget nem tudta, nem tudhatta dinamikusan kihasználni: pont itt nem csattant, az olvasó a gyerek-kőzeten át tompítva, lefokozva kapja az egész tanulságát: „Az keserít, hogy bár megmozdult kezében a bot, mégse csapta meg vele a gazdát. Pedig a feleségét szeme láttára hajította ki a hóba ... Ott az ajtófélfába kapaszkodva éreztem meg először, hogy az élet rideg, tán még ridegebb, mint ez a nagy-nagy hófelhős téli világ!“ A gyerek, mint az író szócsöve, ez a modulációs hangváltás, mindenképpen kényes és kockázatos dolog. A stíluskeverés, a stíluskeveredés itt önmagától adódik: az elbeszélés nem gyereknek szól, nem gyerekeknek íródott, a gyerek mondanivalójába, látásmódjába így kivédhetetlenül bekerülnek a felnőttek szavai, meglátásai. És ez az olvasó megzavarodik: gyerek így nem beszélhet, mert nem láthat és nem következtethet felnőttek módján. Az író viszont nem láttathat és nem mondathat végig mindent gyerek módján. Ilyen adekváció nincs,, és novellában nem is lehet. Csoda, ha az író hasbeszélő hangja minduntalan kiütközik?! A váltakozó hangvétel e konstellációban csak úgy sikerül zavar és bontás nélkül, ha az író tudatosan csinálja és nyíltan használja. Elnagyolt példakép gyanánt fel lehet itt említeni Tersánszky Józsi Jenő háborús regényét, a ,,Mar- garétás dal“-t, ahol a főhős — egy a háború minden viharát és szennyét átélt nevelőnő — hol cinikus, hol érzelgős modorú, kapkodó és elrészletezó elbeszélőhangját minduntalan felváltja az író kommentáló, kételkedő, rendteremtő vagy helyreigazító szava. Ha ez az olvasóba is átvitt tudatos hangváltás hiányzik,
