Irodalmi Szemle, 1960

1960/1 - FIGYELŐ - Fábry Zoltán: A novella kérdőjelei

nekünk Péterkérik.“ De nem jutott el húsz lépésnyire se és Péterke elkezdett anyja után futni és zamatos palócsággal kérte: „tdesanóm, ne mennyen eee!“

Másik szanatóriumi története — „A nagy gyógyító“ — a felnőttek világába vezet. Pedagógiai célzatán túl hasznos egészségügyi szolgálatot teljesít: szanatóriumot mutat be, szanatóriumot kedveltet egy elbeszélés keretében. Képzeljünk el egy fiatal lányt, egy majdnem-rnenyasszonyt, akiről kisül, hogy tbc-és. Mintha halálos Ítéletet hirdetnének ki előtte. A lelet hallatára egy világ omlik össze hirtelen: vége mindennek, gyógyíthatatlan betegség, halál! Amikor a lányt beutalják a betegek által ,,Penzák“-nak nevezett újtátrafüredi tüdőszanatóriumba, borzongva néz az ötemeletes épületre, „mint a siralomházra, ahonnan az út már csak a temetőbe vezethet“. És a végén kisül, hogy innen az életbe visz az út, mert a szanatóriumból „egészségüket visszanyert emberek távoznak, szívükben hálával, ...mert a Tátra nemcsak szép, de jóságos is, meggyógyítja a kicsiny- hitüeket". Ez az írás hasznos tett: a beutalt kislány történetén át az olvasó végigcsinálja, végigéli és így megismeri az egész szanatóriumi életet. Novella persze így nem kerekedhet belőle. Az elsődleges cél határoz meg mindent, tartalmat és formát. És az elsődleges cél — az olvasó, az esetleges holnapi tbc-jelölt szoktatása, maga a szanatórium propagálása novella-markolást meg sem engedhet. Ebből a beállítottságból csak egysíkúságra, felület-megmaradásra futja. Az egész folyamat-bemutatás mindent csak elsődlegesen közvetít. Idillikusán, túl- rózsaszínben. Az egész történet túlfehérbe van mártva, túltutsekezve (Tutsek Anna volt a serdülő lányok regényírója). Hogy mit jelent és mi mindent mond és rejt a „Penzák-szerelem“ címjszó, azt Kónya is, én is, mint e szanatórium volt törzslakói jól tudjuk. Kár, hogy a „Penzák-szerelem“ eddig nem talált íróra! Kónya, a pedagógus, a propagátor azonban ez írással kitűnőre vizsgázott: elbeszélését olvasva még az egészséges ember is kedvet kap egy kis szanatóriumi életre!

A könyv legérettebb írása a „Zergenyomon“. Vadásztörténet mentőexpedícióval! Az erdészt a lelőtt zergefióka-pusztító sas utolsó védekezésében úgy megsebesíti — karmaival átveri az erdész tenyerét és csőrével feltépi láberét ~ hogy az elvérzés és vérmérgezés veszélye kétségtelen, de a hű kutya felhozza a mentőexpedíciót és erdészünk kórházba kerülhet. Kónya elbeszélő-készsége, természetfestése itt figyeltetőt alkotott. Ez az a mód és vonal, melyen tovább fejlődhet: mesélőkészségét így nem akasztaná meg a minduntalan feltörő és művészetté oldódni nem tudó patétikus líra.

Kónya Tátra-könyve túlcsorduló líra: nincs edény, nincs forma, ami azonosan felfogná, megtartaná és kikristályosítaná. Ezt a fajta lírát a novella nem bírja. Tárulkozó líra nem lehet e műfaj adekvát mozgatója: a novella-kerekek itt üresen futnak és nem kapcsolódnak. Kónya könyve egy lírai megbízatás vállalása és teljesítése. A Tátra szól hozzá: „Sokszor jog el a szbmorúság fájó érzése, mert az emberek nem értenek meg. Vakok a szép meglátására. Ugye megtanítod őket szeretetemre? Én csak csúcsaim fenségével, fenyveseim sötétjével, virágaim elragadó bájával, szikláim gránitkeménységével, mókus bukfenccel, patakcsobogással, szarvasbőgéssel, mohám puhaságával, vagy ezerszer visz- hangzó mennydörgés, vakító villám, süvítő északi szél útján beszélek hozzátok, de álig akad köztelek megértő lélek. Nyisd ki az emberek szemét... meséld el nekik egyszerű szavakkal, de nagy-nagy szeretettel. Megígéred?“ És az író úgy érezte, „hogy szent lángot vett át, melyet körül kell hordoznia az emberi szívek