Irodalmi Szemle, 1960
1960/1 - Szőke József: Az utolsó viziember
Fűzfavesszőből olyan kosarakat font, hogyha vízbe tette és a ha] beleúszott, többé nem szabadult. Lófarok szőréből hurkokat font, lerakta a bokorba, körülszórta magvakkal és a falánk fogoly belement. Míg mi oda nem vetődtünk, úgy élt, mint a vadember. Szakálla, haja nagyra nőtt, ruhája lefoszlott testéről. De lassan rendbeszedtük ... Ősszel, mikor bámulták a kukoricák és a füzek egyre több levelet hullajtottak a fűbe, egészen hozzánk szokott. Mi is végeztünk a munkával. Emlékszem, milyen riadt volt a szeme, reszketős a szája, amikor megtudta, hogy többé már nem jövünk ki a folyóhoz. Hívtuk, de a faluba nem akart jönni. Lógó karokkal sokáig nézett utánunk, aztán eltűnt a bozótban. Később a pásztorgyerekekhez, öregekhez csatlakozott a legelőn. Cigarettáért, itókáért küldözgették a szomszéd falvakba. Jól ismerte a folyót, tudta, hol sekély a víz, hol lehet átgázolni. Gyorsan megtért a dolgokkal. Néha dobtak neki pár fillért, de ő nem vette el. Aztán a legelőről is fogyogatni kezdett a jószág és az emberek. Akkortájt a szövetkezetnek még nem volt sok jószága. Egy fiatal legényke járt velük. A nagyanyja nevelte, mert nem volt sem anyja, sem apja. Olyan elhagyott gyerek volt. Ezt a gyereket úgy megszerette, hogy egész nap együtt voltak. Hozott neki az erdőből mindenféle édes bogyót, gyümölcsöt, megtanította cifra botokat faragni, sípot, cigarettaszipkát készíteni. Kioktatta mindenre. Már nem volt emberkerülő, de az idegenektől elhúzódott. Az egyik nap a gyerek egyedül maradt. Unalmában, vagy ki tudja miért, felmászott a folyó fölé hajló öreg fűzre, hogy kipiszkálja odvából a vadméheket. Azok megtámadták, bemásztak az inge alá, össze-vissza csípték és a fiú ijedtében belepottyant a vízbe. Szerencsére kievickélt. Amikor a vízi ember előkerült, már ott didergett a parton. Október végén nincs meleg. Nem volt mit tenni, a gyereket hazaszalajtotta. Ő meg összeterelte a jószágot és utána hajtotta. A gyerek ágynak esett. Ott ült mellette, napokig nem evett, nem aludt, csak szunyókált néha. El sem mozdult az ágyától. És beszélt, beszélt még akkor is, ha a gyerek aludt. Lelkének keserű szótlansága egyetlen, végtelen emlékezéssé lombosodott. Mert nem volt kergült, csak bántott lélek. Az ember nehézkes mozdulatokkal felállt és csendesen tömni kezdte a pipáját. A vihar tovatűnt. Odakünn a nyári fény fehérre csókolta a part homokját. — Nem ment vissza a feleségéhez? — A gyerekkel maradt...