Irodalmi Szemle, 1960

1960/1 - Szőke József: Az utolsó viziember

Fűzfavesszőből olyan kosarakat font, hogyha vízbe tette és a ha] beleúszott, többé nem szabadult. Lófarok szőréből hurkokat font, lerakta a bokorba, körül­szórta magvakkal és a falánk fogoly belement. Míg mi oda nem vetődtünk, úgy élt, mint a vadember. Szakálla, haja nagyra nőtt, ruhája lefoszlott testéről. De lassan rendbeszedtük ... Ősszel, mikor bámulták a kukoricák és a füzek egyre több levelet hullajtottak a fűbe, egészen hozzánk szokott. Mi is végeztünk a munkával. Emlékszem, milyen riadt volt a szeme, reszketős a szája, amikor megtudta, hogy többé már nem jövünk ki a folyóhoz. Hívtuk, de a faluba nem akart jönni. Lógó karokkal sokáig nézett utánunk, aztán eltűnt a bozótban. Később a pásztorgyerekekhez, öregekhez csatlakozott a legelőn. Cigarettáért, itókáért küldözgették a szomszéd falvakba. Jól ismerte a folyót, tudta, hol sekély a víz, hol lehet átgázolni. Gyorsan megtért a dolgokkal. Néha dobtak neki pár fillért, de ő nem vette el. Aztán a legelőről is fogyogatni kezdett a jószág és az emberek. Akkortájt a szövetkezetnek még nem volt sok jószága. Egy fiatal legényke járt velük. A nagyanyja nevelte, mert nem volt sem anyja, sem apja. Olyan elhagyott gyerek volt. Ezt a gyereket úgy megszerette, hogy egész nap együtt voltak. Hozott neki az erdőből mindenféle édes bogyót, gyümölcsöt, megtanította cifra botokat farag­ni, sípot, cigarettaszipkát készíteni. Kioktatta mindenre. Már nem volt ember­kerülő, de az idegenektől elhúzódott. Az egyik nap a gyerek egyedül maradt. Unalmában, vagy ki tudja miért, fel­mászott a folyó fölé hajló öreg fűzre, hogy kipiszkálja odvából a vadméheket. Azok megtámadták, bemásztak az inge alá, össze-vissza csípték és a fiú ijedté­ben belepottyant a vízbe. Szerencsére kievickélt. Amikor a vízi ember előkerült, már ott didergett a parton. Október végén nincs meleg. Nem volt mit tenni, a gyereket hazaszalajtotta. Ő meg összeterelte a jószágot és utána hajtotta. A gyerek ágynak esett. Ott ült mellette, napokig nem evett, nem aludt, csak szunyókált néha. El sem mozdult az ágyától. És beszélt, beszélt még akkor is, ha a gyerek aludt. Lelkének keserű szótlansága egyetlen, végtelen emlékezéssé lombosodott. Mert nem volt kergült, csak bántott lélek. Az ember nehézkes mozdulatokkal felállt és csendesen tömni kezdte a pipáját. A vihar tovatűnt. Odakünn a nyári fény fehérre csókolta a part homokját. — Nem ment vissza a feleségéhez? — A gyerekkel maradt...

Next

/
Thumbnails
Contents