Irodalmi Szemle, 1960
1960/1 - Szőke József: Az utolsó viziember
Alig halt el a szava, valami megmozdult a kunyhó ásító sötétjében és megjelent tétovázó alakja. Néztük, ahogy bizalmatlan, riadozó léptekkel közeledik felénk. Fejét sunyin lehajtotta, kezét nem tudta hová tegye — hol ruháját simogatta vele, hol szégyenlősen maga mögé rejtette. Amikor megállt tőlünk néhány lépésre és ránk nézett, zavarunkban mi se tudtuk, hová rejtsük tekintetünket. — No Feri, ülj csak le ide hozzánk! — szólt rá az elnök. — Ne félj, nem bántunk ... Rágyújtasz? —i No gyere csak. Gyere csak... — hangoskodott a többi is. A toprongyos alak riadtan hátrált. — Hoztam neked valamit. — Egy üveg itókát húzott elő az elnök. A borzas víziember arca felderült és kuncogva közénk ereszkedett a fűre. — Építünk neked ide egy fáin bódét, kapsz csizmát, ruhát, ha ... vigyázol itt mindenre és velünk dolgozol! No mit szólsz? Kérdően néztünk rá, de ő mélyen lehajtotta a fejét. Nem szólt, csak gyorsan hullámzó melle árulta el indulatát. Aztán hirtelen felugrott és elfutott. Néhányan utána mozdultak, de az elnök leintett: — Hagyjátok!... Majd megnyugszik. Délután küldöm neki a ruhát, csizmát. Tegyétek a kunyhójába .. . Egész nap egyikünk se látta. Ki tudja, hová bújt, min töprengett szegény... Hanem másnap ott szikrázott a reggeli fényben a parton egy nagy kupac homok. — Hát ez? — Biztos a bolond hordta éjjel... Kerestük a kunyhójában, nem találtuk. Napszálltakor úszott át hozzánk a túlsó partról. Körülfogtuk, csipkelődve ugrattuk. Sötét tekintettel meredt maga elé és bebújt a kunyhójába. Ettől kezdve így volt minden nap. Éjjel annyi homokot hordott ki egymaga a partra, mint mi nappal ketten. Hogy hogyan csinálta a vaksötét éjszakában, máig se tudom elképzelni. Hanem mi sem voltunk garasosak. Megcsináltuk néki ezt a bódét, kapott köpenyt, pokrócot. Naponta hoztunk friss eledelt, inni és harapnivalót. Lassan- lassan közénk szokott. Ha valaki csúfolta, megvédtük, pártfogásba vettük. Igaz, mondhattak neki bármit, nem borult ki szelidebbik leikéből, jámbor alázatából. De szólni ritkán szólott. Legtöbbször olyankor avatkozott a beszédünkbe, ha az állatokról vagy az erdőről esett szó. Akkor is akadozva, kapkodva. Ha valaki azt találta mondani, hogy az erdőben fácán röppent fel, ő a fejét rázta: — Fácán nagy ... Erdőben nem repül. — Partról a nyúl nem tud lefutni. Rövid az első lába, orra bukfencezik. Később már mi is kerestük az ilyen beszédtémát. És ő mindig közbeszólt. Parasztember vagyok, künn vagyok egész nyáron, de olyasmiket mondott, amiről sohasem hallottam. Ki hinné, hogy vannak az erdőben helyek, hová nem száll le a harmat és a nappal melege úgy megreked, hogy jobban lehet ott aludni, mint a legjobb kunyhóban. De ő kitapasztalta. Hallotta már, hogy nyáron is virít ibolya? Én soha. Pedig hozott nekünk, csak nem volt illata. Vagy hogy a denevér szoptatja a kölykeit! Ki gondolná?
