Irodalmi Szemle, 1959

1959/1 - ORSZÁGOS ÍRÓKONFERENCIA PRÁGÁBAN - L. ŠTOLL: Az irodalom feladatai kulturális forradalmunkban

értelmiségiek vettek körül, úgy találta, hogy „egy-egy pozitív tényre százszámra jutnak a negatív jelenségek“, Lenin azonban meglátta, hogy „minden száz hibánkra tízezernyi nagy hősi tény jut". Ezért hangsúlyozta Lenin Gorkijnak, az író alkotó munkásságának előfeltétele, hogy mindennapi szürke megnyilvánulásaiban ismerje meg a munkások és a parasztok életét.

Ezzel szeretném lezárni beszámolómnak ezt a fejezetét, bölcseleti kitérésemet az ideológia és a művészet kérdéséről, amellyel kissé aránytalanul terjedelmesen voltam kénytelen foglalkozni, mivel ellenségeink az utóbbi években éppen ebben az irányban fejtették és fejtik ki a legnagyobb erőfeszítéseket.. Törekvésük nyilvánvaló, meg akarják fosztani új művészetünket, új kultúránkat attól, amiben alkotó erejének eleven forrása rejlik, igaz, következetesen humanista, marxista- leninista ideológiájától, attól, ami nagy nemes küldetést biztosít számára az emberi társadalomban, az emberiség történetében.

ÚJ KILÁTÁSOK

1956 őszén sok lengyelországi írót valósággal megszállt az „alkotási szabadság“ rögeszméje. Kárhoztatták a múltat s azzal kecsegtették magukat, micsoda hallatlan felvirágzást él meg a nevelő funkcióitól és általában társadalmi teendőitől „megs

zabadult“ irodalom. Alig múlt el egy év, még a revizionizmusnak adózó kritikusok is (pl. Andrzej Kijowski) kénytelenek voltak megállapítani, hogy semminemű felvirágzás be nem következett, hogy az úgynevezett „leszámoló irodalom“ (vagyis a szépirodalmi köntösbe burkolt szocialistaellenes polemikák, mint pl. Andrzejevski regénye „Sötétség lepi a földet“ vagy Woroszylski „Kegyetlen csillag“ című elbeszéléskötete) igen alacsony művészi színvonalú, olcsó célzatosság hatja át, és nagyon is múlandó Időszerűségnek a függvénye.

Ügy hiszem, a mi irodalomtörténetünk sem értékelheti pozitívan azt az engedékeny állásfoglalást, amelyet a XX. kongresszus értelmének helytelen magyarázatával szemben tanúsítottak, és hogy ennek nyomait meglelni egyes nagyon tehetséges költők és prózaírók fejlődésében is. Milan Kundera „Monológjaira“ gondolok például, amelyek szöges ellentétben állnak előző jelentős és sokat ígérő költői útjával. Ugyanez vonatkozik egyik nagyon tehetséges fiatal prózaírónk, Karéi Ptáčnik utolsó müvére, valamint az oly sokat ígérő szlovák prózaíró, Alfonz Bednár novellás kötetére.

Végül szólnom kell egy könyvről, amely azonban nem tartozik az imént említett művészek alkotásainak sorába. Škvorecký könyvéről van szó, amellyel legszívesebben egyáltalán nem foglalkoznék, mert szellemében teljesen idegen nagyszerű demokratikus és humanista irodalmunktól. Művészileg tisztességtelen, igaztalan és cinikus dolog. Nem a téma okozta ezt, sem a hős megválasztása, sem pedig az első személyben megírás, hanem mindenekelőtt a szerző eszmei állásfoglalása, az őt tápláló eszmei források, valamint utánzó nyelvi provincionalizmusa.

Irodalmunk számos kiváló művében a legigazabb és legszebb pátosszal ábrázolta a fel- szabadulást, nemzetünk történelmének e nagy eseményét. A szerző számára ugyanez az esemély csak rikító színekkel mázolt kulisszául szolgált, hogy bemutassa egy jampec szerelmi kalandjait. Ezeken épül fel a regény egész szerkezete. A durva kifejezések kihívó halmozása, a történet erotikái exhibicionizmusával együtt bizonyítja, hogy nem művészi eredetiségről, hanem olcsó rágalmazó szenzációról van szó, valamiféle csehszlovákiai bestsellerről.

Szerfölött tanulságos volna ugyan megvizsgálni, milyen szerepe volt ebben irodalomelméletünknek és esztétikánknak, milyen áldatlanul hatott a revizionista irányzatokkal és ellenséges ideológia hatásokkal szemben megnyilvánuló engedékenység, mily részük van például a „Kvéten“ körül csoportosuló egyes kritikusoknak néhány nem eléggé szilárd, fiatal és tehetséges alkotó művészünk gondolati megingásában. Minderre még rá kell mutatni, tüzetes elemzés alapján és azzal a tudattal, hogy elvi, engesztelhetetlen harcot kell vívnunk minden idegen eszmei hatás ellen és szüntelenül arra kell törekednünk, hogy a nagy átalakulás folyamatában az új irodalom felvirágzásása, művészi színvonalának emelkedése érdekében biztosan álljon világos eszmei pozícióin.

A valóság elferdítése lenne, ha ilyesféle negatív jelenségek és kudarcok miatt, amelyek az utóbbi évek folyamán irodalmunkban tapasztalhatók, nem látnánk meg irodalmunk egészséges, alkotó áramlatát. Az igazi tehetség az igazság felé tart, nem