Irodalmi Szemle, 1959

1959/1 - ORSZÁGOS ÍRÓKONFERENCIA PRÁGÁBAN - L. ŠTOLL: Az irodalom feladatai kulturális forradalmunkban

tűri a hazugságot és ezért irodalmunkat az egyszer megkezdett útról azok az egész-* ségtelen, idegen hatások sem téríthették le, amelyeket egyes kritikusaink próbáltak érvényre juttatni megnyilatkozásaikban.

Az utolsó három év alatt olyan művek születtek, mint Marie Pujmanová: „Madame Curie“, Taufer: „Krónika“, Hrubín: „Változások“, Skála: „A reménység hajnali vonata“, Flórian: „Szédület“: Mikulášek: „ítélet és kegyelem“ című könyve és Skácel első verseskötete.

A szépprózai müvek közül íigyelemre méltó Pluhar regénye. Otčenášek novellája, Hrubín visszaemlékezései és színdarabja, Drda ifjúsági könyvei, Ŕíha „Falusi ember“- ének második kötete, a drámák közül Stehlík és Kohout művei. A szlovák irodalom is az utóbbi években számos nagyon figyelemre méltó művet mutathat fel. Elsősorban Plávka verseire, Karvaš szatíráira és színdarabjára, Mináč és Hečko újabb regényeire, Rudolf Jašík könyvére, Krno dokumentáló krónikájára, stb. gondolok.

További műveket sorolhatnék még fel, de inkább abbahagyom, tudván, hogy minden ilyen felsorolásban nagy szerepe van az esetlegességnek. Szemünk láttára többé- kevésbé formálódik az ifjú irodalmi nemzedék, amely vitathatatlanul gazdagította már új költészetünket, részben prózánkat is, és új termékeny erjesztője lett irodalmi alkotásunknak. Biebl, Nezval, Pujmanová halála, a középső nemzedék lassú beérése után a cseh és a szlovák irodalomban az a helyzet áll elő, hogy a fiatal írók az élvonalba kerülnek. Elég tehetség van ma a soraikban, jól felkészültek és akad köztük néhány megkésett debutáns is.

Tanúi vagyunk ugyan annak is, hogy egyes költők, akiknek részvétele szocialista irodalmunkban nem lekicsinylendő, elhallgattak — reméljük, csak ideiglenesen. Stanislav Neumannra, Sedloňra és Školaudyra gondolok.

Eljutottunk tehát odáig, hogy elgondolkozzunk, milyen irányban fejlődik tovább irodalmunk, milyenek a távlatai. Bocsássák meg, hogy itt ismét azokat a szavakat i

dézem, amelyekre már annyiszor felhívtam a figyelmet és amelyek véleményem szerint igen fontosak a mi problémáink tisztázására, mivel a művészet és az irodalom nagy fejlődési törvényszerűségét jellemzik. Goethe szavaira gondolok, hogy minden haladó, előrefelé törekvő korszak objektív beállítottságú, ezzel szemben minden hanyatló, reakciós korszak szubjektív beállítottságú. Véleményem szerint ez érvényes a mi mai korunkra is. Ma is a szubjektivizmus árt a művészetnek, átka a művésznek. Ott, ahol az értelmiségi dolgozó elfordul a társadalmi élettől és magába, befelé tekint, elfordul a megismeréstől és hangulatainak rabja lesz, ott a művészet elcsökevénye- sedik és pang, bármennyire tökéletes legyen is a művész műveltsége, bármily gazdag a nyelve és megjelenítő a kifejező ereje.

Nagy műalkotás, regény, elbeszélés, dráma, de költemény születésének is első előfeltétele az a nagy tárgyilagosság, a művészi meglátásnak ama nagy igazsága, amely a mű alakjainak törvényszerű lélektani motívumát, tárgyi megokoltságát, a mű egységes légkörét biztosítja és amely egyben a helyzetek és alakok igaz voltának fokmérője is. Igazi műalkotás nem születhetik meg pusztán hangulatokból és benyomásokból, amelyek nem illenek be a művészi szerkezet törvényszerűségébe, amelyeknek nincs igazi eszmei távlatuk. Hiába á legszellemesebb szerkezet, nem segít sem virtuozitás, sem szóképek halmaza. Hozzá kell tennem, ha marxista módon objektivitásról, igazságról beszélünk, sohasem ama közömbös, fotografikus, empirikus, sztatikus, lélektelen meglátásra gondolunk, hanem arra a forró lelkesültségre, amely képessé tesz a dolgok igazi meglátására történelmi mozgalmasságukban, az új meglátására, amely konfliktusba kerül és győz a régi felett, vagyis az emberi társadalom történelmi fejlődési távlatainak igaz meglátására. Ez az, ami akarva akaratlan minden becsületes művészt a forradalmi munkásmozgalom soraiba visz, mert csakis ebből a pozícióból láthatja igazan a társadalom életét. Ez az, amit kommunista pártosságnak hívunk, amely ugyanakkor ítéleteiben mindenekfölött tárgyilagos.

Arról, hogy mennyire gyengíti a szubjektivizmus a műalkotást, sok érdekeset mond Mao Ce-tung elvtárs, amikor arról beszél, hogy sok író műveiben csak lelkileg rokon lényeket ábrázol, s megállapítja, hogy azok az emberek, akik egész műveltségüket és ideológiájukat polgári környezetből nyerték, a maguk részéről ismét csak a kispolgári értelmiségi lelkületét képesek megérteni és ábrázolni. Az ilyen írók nem tudnak valóban közeljutni a munkásokhoz vagy a parasztokhoz, még megismerésükre sem törekszenek, nincsenek köztük meghitt barátaik, és hiába próbálkoznak meg ábrázolásukkal, az általuk ábrázolt alak bár dolgozó ember, munkás vagy paraszt