Irodalmi Szemle, 1959

1959/1 - ORSZÁGOS ÍRÓKONFERENCIA PRÁGÁBAN - L. ŠTOLL: Az irodalom feladatai kulturális forradalmunkban

Noha nem akarjuk lebecsülni mindazoknak az elavult helytelen nézeteknek a hatását, amelyek még ma is élnek értelmiségünk egy részében és amelyek az 1956 —58-as években érvényesülni próbáltak, mégis világos, hogy a jövő történetíróját azok a valóban új, egészséges momentumok ragadják majd meg, amelyek ez időszakban itt létrejöttek, és amelyek kezdeményezője, irányító ereje a mi pártunk.

Szerte körülöttünk, egész életünkben a XX. kongreszus, az országos pártkonferencia és a XI. kongresszusunk után annyi új dolog történt, a gazdasági, politikai és kulturális élet annyi problémáját oldottuk meg, annyi rosszat tettünk jóvá, annyi ócskaságot takarítottunk el, hogy mindez kifejezésre jutott népünk óriási gazdasági és politikai sikereiben éppen az elmúlt évek során s ezeket a sikereket senki sem meri letagadni.

Tegyük fel most a kérdést, milyen viszonyban áll mindehhez az a fejlődés, amely ugyanez időszakban irodalmunk szakaszán játszódott le?

Noha mindnyájan tudjuk, hogy irodalmunkban óriási szellemi erőtartalékunk rejlik, amely társadalmunknak a történelmi haladás útján való előbbrejutása szempontjából nagy erőt jelent, mégis nehezen szabadulunk attól a benyomástól, hogy ezt az erőt valami megbénítja. Nem mondom ezzel, hogy irodalmunk az elmúlt esztendőkben ne hozott volna figyelemre méltó eredményeket. Elsősorban irodalomelméleti és esztétikai szakaszunk viszonyaira gondolok, ahol sokan, még marxisták is, megakadtak egy bizonyos furcsa, vélt semlegesség álláspontján „a dogmatizmus és a reviziohizmus között“, noha éppen e marxistáktól elvártuk volna, hogy igyekeznek előbbrevinni a dolgokat. A hiba azonban nem csupán a kritikusokat és elméleti irodalmárokat terheli, hanem sok írót is. A többség ugyanis azért cselekszik így, mert valamiféle félelem szorongatja, attól tartanak, hogy a revizionizmus ellen harcolva ne tévedjenek dogmatikus pozíciókra, ne legyenek sematikus nézetek szószólói.

Ezek az elvtársak nem értették meg, hogy a revizionizmus ellen vívott igazi és megfontolt harc szervesen magában hordja a dogmatizmus elleni harcot is, hisz a dogmatizmus olyasvalami, ami akarva akaratlan foltot ejt igaz tudományos ideológiánkon és ezáltal a revizionizmus malmára hajtja a vizet. Ezek az aggályok, ez a békülékeny- ség odáig ment, hogy az említett elvtársak egyáltalában nem vetették fel a mű szocialista jellegének kérdését, és engedményeket kezdtek tenni, sőt nem egyszer csodálattal adóztak az úgynevezett „tapasztalt“ szerzőknek, akik egyszerűen „értik a dolgukat“, anélkül, hogy firtatták volna, mit jelent a szocialista társadalom számára eszmeileg az illető mű.

Arra a módra gondolok pl., ahogyan kritikánk egy része fogadta Alfonz Bednár novellás könyvét, ahogyan jellemezte pl. Edvard Valenta könyvét stb. A szerző ideológiai állásfoglalásnak figyelembe nem vétele nyilvánul meg a kft világháború közti irodalom hagyatékának, Čapek és Šalda, valamint demokratikus irodalmunk más képviselői műveinek értékelésében, annak a szellemi hagyatéknak a méltatásában, amelyet szocialista emberekként természetesen nagyraértékelünk.

Egyszóval előtérbe lép az a kérdés, hogy közömbösség nyilvánul meg az idegen ideológiai hatások iránti viszonyunkban.

MŰVÉSZET ÉS IDEOLÓGIA

Mondtam már, hogy az elméleti irodalom és a kritika szakaszán egyes elvtársak megszűntek felvetni a mű szocialista jellegének kérdését.

Ezzel eljutottunk ahhoz a problémához, amelyről az utóbbi időben már sok szó esett. Az ideológia, vagyis a társadalmi osztálytudat viszonyának kérdéséről van szó a művészi vagy tudományos alkotó munkához. Éppen e kérdésben támasztotta a revizionizmus nemzetközi méretben a legtöbb zavart. Nálunk is kifejezésre jutott ez 1956 őszén a Literárni Noviny hasábjain.

Mint ismeretes ez először abban az ismert tézisben nyilvánult meg, mely azt állította, hogy „a XX. kongresszus mint villámcsapás a derűit égből végetvetett az ideológia uralmának, hogy helyet adjon a tudományos elméletnek.“ Erről a Literárni Noviny hasábjain vita támadt, amely hatásában hozzájárult az objektivista irányzatok megerősödéséhez irodalomtudományunkban és esztétikánkban. Ugyanakkor napvilágot láttak más cikkek is, amelyek hasonló objektivista sőt revizionista szempontokból íródtak, mint pl. Janko Kos cikke a „Svetová Literatúra“ című világirodalmi folyóiratban. Ehhez hozzá kell számítanunk az 1951-ben joggal eltemetett, de később feltámadt struktu