Irodalmi Szemle, 1959

1959/1 - ORSZÁGOS ÍRÓKONFERENCIA PRÁGÁBAN - L. ŠTOLL: Az irodalom feladatai kulturális forradalmunkban

dést; február után valóban ilyen volt az irodalmunk, ennyire valótlan, művészileg ennyire korcs? Ogy vélem, ilyen nézeteket csak olyan ember vallhat, aki a szocialista ideológia elfogadásában a művészet pusztulását látja.

Irodalmunkat február után az írók túlnyomó többségének nagy átalakulása jellemzi, s az irodalom érthetően magán viseli a kor nyomait. Bár jó szándékában nem sikerült mindig lépést tartani a rohamosan alakuló társadalmi fejlődéssel és művészileg teljes meggyőző erővel érvényesíteni nemes nevelő hatását, mégis a nagy szocialista fordulat irodalma volt, a dicső úttörő évek, hazánkban a szocialista országépítés megkezdésének irodalma. Már ez a puszta tény is fontos helyet biztosít neki irodalmunk történetében. És művészi értékei ? Megtagadhatjuk-e tán ezeket az értékeket a cseh költők idősebb nemzedékének munkásságától, amely alkotásuk beteljesedését jelenti

— Nezval, BiebI, Závada, Pujmanová költészetétől? Tagadhatjuk-e a szlovák költők, Kostra, Plávka, Lajčiak, Mihálik, Žáry művészi diadalait? Ebben a korban megy át tisztító válságokon Hrubín, Mikulášek és számos más jelentős költőnk költészete. Erős szocialista költészet támad Kainar, Taufer és Skála műveiben.

Külön szeretnék szólni Taufer verseskötetének jelentőségéről, amelyet áthat az egyszerű szovjet emberek iránt táplált, mélyen átélt és átérzett szeretet. Nem véletlen, hogy a „belső meghasonlás" elméletét hirdető kritikusok egyike ezekről a nagy emberi és szocialista értékeket tartalmazó versekről fennhéjázó lenézéssel nyilatkozót.

Számos fiatal cseh költő jelentkezik: Flórian, Kundera, Šotola, Holub, Brukner, akik jelentkezésükkel hozzájárulnak annak a nemzedéknek a felszabadulásához, amelyhez Fleischmann és Skácel tartozik. A szlovák költészetben a fiatalok sorában jelentős nevek tűnnek ki, Rúfus és Mojík.

Ez évtized prózája ugyan nem mutat fel hasonlóan nagyszámú nevet, tehetséget és művet, mégis jelentős eredményekkel dicsekedhetik. Beteljesedett Pujmanová, Rezáč életműve, figyelemre méltó művek jelentek meg Glazarová, Pluhaŕ, Zápotocký, J. V. Pleva, K. F. Sedláček, Frýd, Ríha, Branald, Lacina, Fr. Kubka, Marek, Neff, J. Weiss, T. Svätopluk, Toman tollából. A szlovák irodalom méltán büszke Hečkóra, Mináčra, Karvašra, Tatarkára. A fiatalok közül meglepő sikereket értek el Otčenášek, Ptáčnik és mások. Drámaírásunk is ott szerepel a sorban V. Káňa, M. Stehlík, M. Jariš,. P. Kohout, F. Pavlíček és mások műveivel.

A legjelentősebb művészi alkotások a szocialista realizmus szellemében születtek meg. Ha majd a jövő irodalomtörténésze ítéletet alkot irodalmunk február utáni évtizedéről, megállapítja, hogy ekkor készítették elő a talajt, ekkor vetették meg a szocialista irodalom alapjait és rakták le pilléreit; nagy tisztelettel és megbecsüléssel sz'.l majd erről az időszakról, mint népünk nagy úttörő munkájának részéről. Ez természetesen nemcsak az irodalomra, hanem a zenére, a képzőművészetre, a színművészetre is érvényes.

Nem véletlenül történt, hogy Seifert vitafelszólalását, amely befeketítette irodalmunknak ezt az egész korszakát, kárörvendve kürtölték világgá a külföldi hírügynökségek és idézték a nyugati polgári lapok.

Vítézslav Nezval ezt hamarosan teljes mértékben felismerte. Magam beszélgettem vele erről. Az írószövetség taggyűlésén 1957. június 26-án elhangzott felszólalása ma még csak fokozza iránta érzett tiszteletünket; Nezval akkor nyílt, emberséges természetének megfelelően ezeket mondta:

„Mi, akik akkoriban helyünkről felállva tapsoltunk, hogy úgy mondjam, irántuk, a költők iránt érzett szeretetünkből kifolyólag, mint kommunisták nagy hibát követtünk el. Én is felálltam helyemről és tapsoltam. Beismerem, így volt, bár éreztem, hogy nem értek egyet. Nem akarok mentegetődzni, e felszólalások alatt furcsa pszichózis jött létre.“

Oj irodalmunk igazmondásának történelmi kérdése azonban a kongresszus üléseivel távolról sem ért véget. A kongresszus utáni időszakban új formában jelentkezik, mint irodalmunk legsúlyosabb problémája. Felbukkant az úgynevezett felülről jött nyomás elméletében, különféle változatokban, amelyek lényegükben csak tovább fejlesztik a haladó irodalmunk ellen irányuló fentebb említett vádakat azzal a különbséggel, hogy Seifert pl. az írókat vádolta, ez az elmélet pedig külső „tényezőket“ vádol. Ennek az elméletnek az egyik legsúlyosabb megnyilvánulása Vlado Mináč elvtárs cikke volt a Literárni noviny 1956. évi 24. számában, amelyben többek között ezeket mondja:

„Nezvaltól és Pujmanovától eltérően azt állítom, hogy volt kívülről jövő nyomás _lehet hogy ők az irodalomban elfoglalt helyzetüknél fogva nem érezték — ez a ki