Irodalmi Szemle, 1959
1959/1 - ORSZÁGOS ÍRÓKONFERENCIA PRÁGÁBAN - L. ŠTOLL: Az irodalom feladatai kulturális forradalmunkban
fülről jövő nyomás létezett és minőségileg átalakult az ismert szerzői cenzúrává, s ez volt a főakadályok egyike, amely meggátolta, hogy igazat írjunk.“ Mináč elvtárs nagyon téved, amikor Pujmanová és Nezval különleges helyzetéről beszél. Helyzetük az irodalomban — más, nevezetesen fiatalabb íróktól eltérően — abban állt, hogy igaz, forró és próbákban edzett viszonyuk volt a forradalmi munkás- osztályhoz és pártjához. Ezért nem éreztek és nem is érezhettek semminemű kívülről jövő nyomást, mert nem a párt utasításai a párt rendelkezései szerint írtak, hanem kommunista lelkiismeretük szerint. Akárcsak Solohovnak, kommunista szívük sugalmazta nékik is, mit írjanak, milyen témát válasszanak és milyen formában dolgozzák fel. A maguk életének példáján élték át a forradalmi munkásmozgalom felszabadító hatását. Felismerték, hogy ez a történelmi erő nemcsak a dolgozó népet szabadítja fel, hanem az ő alkotó képességeiket, tehetségüket is, és életüknek a legemberségesebb értelmét adja. Ez jellemzi a forradalmi író viszonyát pártjához, ez érvényes szocialista irodalmunk valamennyi klasszikusára, Neumannra és Wolkerra, Fraňo Král'ra és Jílemnickýre. A kívülről, felülről iövő nyomás elmélete egyben kifejezésre juttatja azokat a helytelen elképzeléseket, zavaros nézeteket is, amelyek az irodalomnak és a művészetnek a párt, a szocialista állam és maguk a művészi szövetségi szervek által történő irányítása kérdésében tapasztalhatók. Látnunk kell, hogy ez az irányítás elsősorban eszmei eszközökkel, tudatos ideológiai hatással történik. Ennek az irányításnak a szükségességét csak egy anarchista vagy olyan ember tagadhatja, aki nem érti a társadalmi fejlődés törvényeit és a kommunista pártok történelmi szerepét. A kommunista pártoknak, a forradalmi proletár mozgalomnak az egész világon egyazon a célja. Ott, ahol a munkásosztály már kezében tartja a politikai hatalmat, forradalmi pártja révén a társadalmi élet minden területén, tehát a kulturális politikában is érvényesíti irányító tevékenységét e cél elérésére. A liberálisok ezt természetesen soha meg nem értik, osztályelőítéleteik megakadályozzák benne. Eszményképük az ösztönös fejlődés, jelszavuk a régi jólismert „laissez fairé, laissez passer“, a fiatal feltörő kapitalizmus törvénye, amelynek hajtóereje a vak haszonvágy, a meggazdagodás ösztönös vágya volt. A tőkés rend egyes hívei még ma is ezt mondják a társadalmi fejlődés „természetes“ folyamatának. Emellett a mi céltudatosságunkat, társadalmi életünk tervszerűségét, tudatos ráhatásunkat a dolgok fejlődésére bizonyos cél elérése érdekében „természetellenesnek“, szabadságvesztőnek bélyegzik, közben nem értik, hogy éppen ebben rejlik a magasabbrendű emberi természetesség; aző agyondicsért „természetes“ ösztönösségükben és „szabadságukban“ a magántulajdonos ösztönei, a polgári és kispolgári ragadozójelleg — lényegében tehát az állatvilág jellemző tulajdonságai jutnak kifejezésre. Ezt már nyugaton is kezdik megérteni a kissé nyíltabb eszű polgári ideológusok, főleg az utóbbi időben az SZKP XXI. kongresszusának hatására. A nyugati sajtóban az utóbbi időben számos elmefuttatás jelent meg, amelyek a szocializmus történelmi perspektíváit kommentálják, és leginkább az lepi meg e cikkek íróit, hogy e kilátások százszázalékosan reálisak, számadatokkal alátámasztottak, s az első szocialista állam negyven éves fennállása után senki sem vonhatja kétségbe őket. Az említett kommentátorok maguk mutatnak rá társadalmi rendjük alapvető gyöngéjére, amely nem képes ilyen távlatokat mutatni népeiknek. Egyszerűen irigylik tőlünk e reális kilátásokat, megvalósítható célkitűzéseinket, amelyeknek — kommunisták és haladó gondolkodású emberek lévén — önként mindnyájan alárendeljük magunkat. Magától értetődő tehát, hogy a párt nemcsak gazdasági és politikai életünket, hanem kultúránkat és irodalmunkat is e történelmi távlatok, e célkitűzések szellemében tudatosan irányítja, ez értelemben hat rájuk a párt és a szocialista állam, valamint az alkotó művészi szövetségek. Ez számunkra elvi kérdés. Senki sem tagadhatja azonban, hogy a párt és az állam kulturális politikájának gyakorlati végérehajtása során a művészet és az irodalom területén hibák is történhetnek, s e hibákat egyes felelős dolgozók is elkövethetik. Ha azonban ilyesvalami előfordult, a párt előb vagy utóbb mindig levonta a kellő következtetéseket és helyrehozta a hibákat. Bürokratikus mentoroskodás, a művész kézenfogva vezetése vagy parancsolgatás, az életünkben fellépő ellentétek önkényes megoldása — ilyesféle jelenségek előfordultak a múltban és a jövőben is találkozni fogunk velük. Véleményem szerint jellegzetesen sematikus, dogmatikus elképzelés, ha azt hisszük, hogy kultú
