Irodalmi Szemle, 1959

1959/1 - ORSZÁGOS ÍRÓKONFERENCIA PRÁGÁBAN - L. ŠTOLL: Az irodalom feladatai kulturális forradalmunkban

SZAKÍTSUNK a „II. IRÖKONGRESSZUS SZELLEMÉNEK“ HAGYOMÁNYÁVAL

Amikor beszámolóm fő alapelveit állítottam össze, arra a meggyőződésre jutottam, hogy föltétlenül vissza kell térnünk egyes alapvető ideológiai kérdésekhez, amelyek a közelmúlt zűrzavarának gyümölcsei, bizonyos mértékben „a második írókongresszus szellemének“ mindmáig különböző formákban megnyilvánuló maradványait jelentik és független eszmei erőként hatnak, amely meggyöngíti munkánkat és bizonyos mértékben nehézségeket okoz egyes testvérországokban működő elvtársainknak is.

Amikor a „II. kongresszus szelleme“ kifejezést használom, hangsúlyoznom kell, hogy ezt a kifejezést nem én találtam ki. Ez a meghatározás nevezetesen 1956 őszén bukkant fel a budmericei értekezleten, ahol a „II. kongresszus szelleméről“ mint tartósan megőrzendő hagyományról kezdtek beszélni.

Jobb lenne, ha ezt a kifejezést nem kellene ilyen értelemben használnunk, ha nem kellene ily módon jellemeznünk II. írókongresszusunk hagyományait. Ez alatt ugyanis azt a különös pszichózissal terhes eszmei légkört értjük, ..mely háttérbe szorította mindazt, ami a Csehszlovákiai írók Szövetsége II. kongresszusának pozitív értékeit kellett volna hogy jelentse, — értem ezalatt a számos gondosan előkészített beszámolót, a bennünk rejlő sok irodalom-elméleti és irodalom-tudományi munkát.

Újból végiglapoztam Nezval, Matuška, Stehlík, Karvaš, Mináč, Buriánek, Majerová, Drda, Mukaŕovský, Rosenbaum, Horák és Jesenská beszámolóit. Nem mind egyforma értékű. Sok minden van bennük, amiről vitatkozni kell, ez másképp nem is lehetne. De lényegében megállapíthatjuk, hogy akkoriban a XX. kongresszus légkörében éppen azok az írókongresszusi beszámolók, amelyek a mai irodalom legégetőbb kérdéseihez nyúltak, figyelemre méltó egészségesedési törekvéseket tükröztek és mélyenszántó gondolatokkal igyekeztek szabadulni a személyi kultusz és a dogmatizmus áldatlan örökségétől.

A jövőben a II. írókongresszus pozitív hagyományait folytatva vissza kell majd térnünk ehhez az alkotó munkához, ezt kell folytatnunk és kritikus szellemben tovább fejlesztenünk, ezt kell pozitív hagyománynak tekintenünk megtisztítva mindattól, ami a „II. kongresszusi szellem“ nevet kapta és mindmáig a hazai és nemzetközi közvélemény szemében az írókongresszus történelmi jelentőségét képviseli.

Azzal az őszinte szándékkal szólok ma itt, hogy elvi bírálat útján sikerüljön megteremtenünk az igazi eszmei egység légkörét semmi esetre sem úgy, mintha vissza akarnánk térni az éppen átélt válságos időszakot megelőző helyzethez, hanem azáltal, hogy ezt az egységet történelmileg magasabb fokon, hasonlíthatatlanul mélyrehatóbban és igazabban teremtjük meg.

Bárhogy is ítéljük meg ma az írók II. kongresszusát, joggal és a legszigorúbban kárhoztatván negatív jelentőségeit, egy valami biztos. A II. írókongresszuson, az SZKP XX. kongresszusa előidézte légkörben nyilvánosságra került mindaz, ami ott lappangott irodalmunk sok képviselőjének gondolatvilágában. Nemcsak minálunk volt így, hanem más népi demokratikus országokban is.

Éppen ebben rejlett az SZKP XX. kongresszusának nagy érdeme. Amit azóta átéltünk, mutatja, hogy a XX. kongresszus szigorúan kritikus szellemével, határozatainak szellemével eleven alkotó légkört teremtett, amelyben azóta sok nagy politikai, gazdasági és kulturális kérdés megoldására került sor, erélyesen eltakarítván az emberi haladás útjából sok minden elavult, idejét múlt akadályt.

Csehszlovákia Kommunista Pártja is kezdettől fogva, már Központi Bizottságának márciusi ülésén, különösképpen pedig 1956 júniusában megtartott országos konferenciáján számos messzemenő intézkedést tett a párt és az állam életében megnyilvánuló hiányosságok és hibák orvoslására, s ugyanakkor félreérthetetlenül és erélyesen szembeszegült mindennemű olyan törekvéssel, amely a XX. kongresszus kiváltotta egészséges kritikus légkörrel a szocializmus érdekei ellenében kívánt visszaélni.

A pártkonferencián Kopecký elvtárs felszólalásában éppen ezért teljes joggal ítélte el azokat a törekvéseket is, amelyek e célokra a Csehszlovákiai írószövetség II. kongresszusát kívánták felhasználni.

Amikor írószövetségünk elnökségében azokról a kérdésekről vitatkoztunk, amelyekkel e beszámolóban foglalkozni kellene, elhangzott egy indítvány, hogy essen szó a kiábrándultságról, azokról az emberekről is, akiken a XX. kongresszus után olyasféle érzés hatalmasodott el, hogy csalatkoztak egy valami nagyszerű és tiszta dologba vetett hitükbe és akiken kiábrándultság, kétség és borúlátás vett erőt.