Irodalmi Szemle, 1959

1959/1 - ORSZÁGOS ÍRÓKONFERENCIA PRÁGÁBAN - L. ŠTOLL: Az irodalom feladatai kulturális forradalmunkban

Ügy hiszem, valóban így volt. Ez az alkotó munkában, a kritikában, polgári és politikai megnyilatkozásokban is kifejezésre jutott. Mintha új visszhangra talált volna a nyomott hangulatok, szubjektivista kiúttalanság és kétség költészete. Kísérletek történtek arra, hogy e múlandó visszhang szemszögéből magyarázzák újonnan František Halas költészetét, olyasféle 'elméletet eszkábáljanak össze, amely dicsfénnyel övezi a költő belső kétségeit stb. Mindez prózai alkotásokban is megnyilvánult.

Amennyiben tehát a XX. kongresszus elvi kritikája valaki számára azt jelentette vagy jelenti, hogy elvesztette hitét a tudományos szocializmus nagy eszményeinek megvalósíthatóságában, amennyiben e kritika levertséget és borúlátást váltott ki, úgy fel kell tennünk a kérdést: tulajdonképpen mi is omlott össze ezekben az emberekben a XX. kongresszus után? A tudományos szocialista meggyőződés nem omolhatott össze, hisz azt véleményem szerint a XX. kongresszus légköre csak megerősítette. Nem lehetett a tudományos meggyőződésük, mivel a tudományos meggyőződés becsületes emberekben semmi körülmények között sem omolhat össze. Egy új valóság váratlan lökésére csakis valótlan elképzelések, ábrándok, babonák omolhatnak porrá, melyeknek elemei törvényszerűen csakis olyan emberek gondolatvilágában maradhatnak meg, akiknek világképe nem támaszkodik kielégítően tudományos felismerésre, élettapasztalatokra.

Az említett történelmi lökés ilyesféle hamis elképzeléseket döntött meg, és nagyon is jó, hogy így történt.

Ha az utolsó két esztendő irodalmi termését vizsgáljuk, nem kevés olyan müvet találunk, amelyek ezt az összeomlást tükrözik és amelyeknek szerzői nem egyszer azonosítják magukat az ábrándjaikat vesztett hőseikkel. Persze, ha efféle hamis elképzelések dőlnek meg, ennek igen veszedelmes velejárója is szokott lenni. A forradalmi munkásmozgalom és az irodalom története nem egyszer megmutatta, hogy az ilyen cserepekre tört világképű emberek legelvetemültebb ellenségeink csábítgatásainak célpontjává válnak. Az ellenség igen határozott szándékkal közeledik, kipécézi magának az efféle belsejükben „mélységesen meghasonlott“ ingadozó egyéneket, akiket az összeomlott ábrándképek macskajaja gyötör, s megpróbálja a dolgokat a maga módján megmagyarázni nekik, kellő adag gúnyt és cinizmust vegyítve belé. Minderről mint szinte törvényszerű jelenségről szerfölött érdekes elmefuttatást lehetne írni. Az ingadozókért harc folyik, különösképpen akkor, ha tehetséges emberekről van szó. Ez törvényszerű jelenség szintén.

Az említett ellenséges „magyarázgatók“ azonban a kongresszusból egészen más következtetéseket vontak le mint mi. Számunkra a XX. kongresszus annak bizonysága volt, hogy a személyi kultusz — (amely, s éppen ebben volt létrejöttének egyik alapvető oka, egybekapcsolódott egy kiváló és érdemdús forradalmár nevével, bár az illető komoly hibákat vétett) — a mi ideológiánkkal összeegyeztethetetlen; ők azonban a dolgokat éppen fordítva értelmezték és azt bizonygatták, hogy a személyi kultusz és valamennyi kísérő jelensége a szocialista rend szerves terméke, törvényszerűen sarjadt ki a proletariátus diktatúrájának rendszeréből, s ezért nem elég csupán olyan intézkedéseket tenni, amelyek korlátozzák a pártélet lenini elveinek és demokratikus normáinak megsértéseit, a törvénysértéseket stb. stb., mindez az említett kritikusokat nem elégíti ki, szerintük a rendszert kellett és kell úgymond eltávolítani, amely mindennek termő talaja.

Lényegében így alakultak ki a nézetek, mellékes, hogy ily nyíltan fejezték-e ki őket, vagy esetleg burkoltan, marxista frázisokba öltöztetve, de tulajdonképpen a liberalizmushoz való visszatérést, a proletariátus diktatúrájának felszámolását és a kapitalista rend feltámasztását hirdetve.

A magyarországi ellenforradalom egész eszmei előkészítése minderről számtalan okmányszerű bizonyítékkal szolgál.

Miféle emberek voltak azok, akik a fentebb említett ideológiai hatások befolyása alá kerültek? Gondolkodásukat tekintve gyakran individualista értelmiségiek, akiknek kommunista meggyőződése viszonylag csekély mértékben támaszkodott tárgyi ismeretekre, és szinte semminemű politikai élettapasztalatokra. Szocialista meggyőződésük gyakran abban merült ki, hogy alanyilag őszinte lojalitást éreztek az új szocialista rend iránt, amellyel szemben inkább a hatalom csodálóiként, mint igazi szocialista forradalmárokként viselkedtek. Az ilyen emberekben aztán összedőlt a világ, s elvesztették lábuk alól a talajt.