Irodalmi Szemle, 1959

1959/1 - DISPUTA - DOBOS LÁSZLÓ: Szépprózánk néhány kérdéséről

zás nem az első köztársaság irodalmából merít, hanem inkább az egyetemes magyar irodalom kiemelkedő alakjait választja és nevezi elődjének. Amikor irodalmi ősöket keresünk, csak a magyarországi irodalomra gondolunk. Magától értetődőn ősünk, elődünk Balassi, Csokonai, Petőfi, Jókai, Mikszáth, Ady, József Attila, Móricz stb. is. Azonban nemzetiségi létünk negyven esztendeje a jelen és a jövő érdekében itteni helyzetünkből nőtt tradíciót szükségelne. Ez közvetlen erősséget és segitséget jelentene.

A szocialista népek jelenkori irodalmában egy érdekes jelenség észlelhető: mennél nagyobb egy irodalom tradicionális alapja, annál folyamatosabban, gátlástalanabbá bontakozik ki a ma ábrázolása. És fordítva: a múlt elmosódása, a nem tudatosodott irodalmi hagyomány a sokféle külső ráhatást eredményezi. Fiatal íróink elbeszéléseiben az 1952 —53-as években kézzelfoghatóan kimutatható a magyarországi prózaírók tartalmi hatása. Voltaképpen ezzel magyarázható idősebb íróink stílusának sokfélesége is. Például Szabó Béla három regényének: a Mint szemünk fénye, a Menyasszonynak és A család kedvencének egymástól sokban eltérő stílusa, vagy pl. Egri Viktor prózájának riportszerűsége. Mács Józsefnél kezdetben Móricz és jelenleg Tamási Áron hatása, Szőke Józsefnél a világirodalom kiemelkedő elbeszélőinek befolyása egyenesen évekig tartó bizonytalankodást eredményez.

Azt szokták mondani, hogy minden ébredés, indulás, visszatérés az eredetihez, az alapvetőhöz, de később fejlődésével túlszárnyalja azt. Prózánk esetében ennek az állításnak csak az egyik fele valósult meg. Eddig megjelent prózás köteteink, társadalmi-szociális témáik révén csak létünket, helyzetünket jelzik és körvonalazzák. Megelégedhetünk-e ezzel? Nem! Irodalmunk léte és jövője ezt követeli prózánktól: a szociális témáknak feltétlenül szociális — emberi témákká kell mélyülnie s az élet megítélésének társadalmi szempontját társadalmi-történelmi szemponttá kell szélesítenünk.

Társadalmi és történelmi helyzetünknél fogva életünkben és következésképpen irodalmunkban sok minden összetetten jelentkezik. Vegyünk egynéhány példát: Az indulás társadalmilag egybeesik a hazáratalálás élményével, s az irodalomban a szoc. realizmus s a sematizmus jelentkezésével. Vagy pl. a társadalmi-szociális tematika sokszor a nemzeti tudat problémájaként, vagy egyenesen a nacionalizmussal szövődik egybe stb. Társadalmi és irodalmi jelenségek ilyen összetett formában való felvetődése szükségszerűen megköveteli a problémáink elméleti szinten történő tárgyalását, illetve elemzését, valamint művészi szintézisét. Vajon helyesen járnánk el, ha a tradíció és modernség révén csak prózánk nyelvét hasonlítgatnánk akár a magyarországi, akár a nyugati irodalom alkotásaihoz? Helyes volna, ha a tradíció és modernség fogalmát csak a forma kérdésére csökkentenénk? Nemi Helyesen járnánk el, ha a realizmus valamelyik élő alakját kiáltanánk ki egyedüli példaképünkké? Nem! Nekünk saját magunkat kell kifejezni. Tradíció és modernség viszonya jelen helyzetünkben elsősorban tartalmi igényességet követel. A valóságszemlélet, a gondolat, a mondanivaló elmélyülését. Önmagunk, népünk megismerését az életnek irodalmi szinten történő kifejezését követeli a kor. A szubjektív életút regényektől tovább kell lépnünk. Múlt és jelen társadalmi, történelmi tényezőinek alapos elemzésére és ismerésére van szükségünk. Az élményekben, történetekben való gondolkozástól el kell jutniuk fiatal prózaírónknak az összefüggésekben, a helyzetekben, az emberei viszonyokban való