Irodalmi Szemle, 1959
1959/1 - DISPUTA - DOBOS LÁSZLÓ: Szépprózánk néhány kérdéséről
szükségessé teszi az elvi elemző szintézist, valamint a művészi szintézist egyaránt. Az összefüggések s az élet sokrétűségének ábrázolására törekvő irodalom alapfeltétele az irodalom eszmei centrumának léte. Amíg a körülöttünk élő nemzeti irodalmak életét egy nagyfokú centralizáció jellemzi, addig a mi irodalmunkra rányomja bélyegét egy belső széttöredezettség. (Hisz vidéki irodalmi körök hamarabb jelentettek meg lapokat, mint az írószövetség magyar tagozata.) Ez a belső széttöredezettség sajnos inkább gyengeség, mintsem erő jele. Prózaírásunk egyik jellegzetes vonása, hogy indulásától napjainkig együtthalad a publicisztikával. Ez a tény sok mindent megmagyaráz. Az újságírás szükségszerű alaptörvénye: az életközelség, az élet mindennapjainak figyelemmel kísérése. Ez jó elindító alap. Az újságírás az író valóságszemléletében az élet mindennapjaihoz kötő köldökzsinór. Szerintem újságírásunknak nem kis szerepe van abban, hogy prózánk mindmáig mentes volt mindenféle öncélú formalista kacskaringóktól, amit például a fiatal szlovák prózaírás nem mondhat el magáról. A fiatal írók életszemléletének alakításában az újságírásnak kétségtelenül megvan a maga pozitív szerepe. Viszont ha az íróban nem tudatosodik az újságírás és az irodalom funkciójának, alaptörvényeinek különbözősége, nehezéket is jelent. Prózánkon még ma is érzik az indulás gyermekbetegsége: a túlhajtott ideolo- gizálási szándék. Elfelejtünk egy tényt, hogy az ideológia önmagában még nem művészet: éppen a forma, a művészi forma teszi azzá. Mennél művészibb formában nyer megfogalmazást egy-egy ideológiai igazság, annál értékesebb, annál nagyobb erőt jelent az illető ideológia számára. Sajnos, prózánk eddigi története folyamán gyakran előfordult, hogy a mű ideológiai túltelítettségétől vártuk hatásosságát és pártigazolását. Szerintem prózánk egyik hibája a szerkesztőségi gyakorlat kialakította publicisztikai valóságszemlélet és írásmód. Ennek folytán elbeszéléseink és másnemű prózai írásaink sokat markolóak, inkább érvelő, dokumentáló jellegűek. Hiányzik belőlük a megragadott témák elmélyült elemzése és érlelése. Innen van a prózai írások felületessége, elnagyoltsága és indokolatlan nagyvonalúsága. Pl. Mács József: Végnélküli gyűlése, Petrőci Bálint: Megbékélt emberei, Egri Viktor: Sovánkája, Szabó Béla: Mint szemünk fényét-je. Természetesen ezeknek a műveknek a születését lényegesen befolyásolták a társadalmi élet akkori körülményei és irodalmi kritériumai, de alacsony művészi szintjüket ez sem menti. Az ideológiai túlhajtottság vádja alól mindössze két regény képez kivételt: Szabó Béla: Menyaszony és Egri Viktor: Égő föld c. regénye. Prózaírásunkban a túlhajtott ideológizálási szándék mellett legújabban egy másik véglet is jelentkezik: az egyes témakörök társadalmi ideológiai vonatkozásainak leegyszerűsítése, esetenként illuzórikus elkenése. Pl. Nagy Irén: Kis- kisasszony, L. Kiss Ibolya: Túl a folyón és Ordódy Katalin: Megtalált élet c. regénye. Kulturális s egyáltalán szellemi életünk alakulását nem lehet elválasztani a Szlovákiában élő magyarok hányatott történelmétől. Olyan helyen éltünk és élünk, amely az elmúlt félévszázad leforgása alatt nagy történelmi változások színhelye volt. A század első felében megértük az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlását, utána Masaryk és Beneš burzsoá demokráciáját, innen visszaléptünk Horthy Magyarországának feudálkapitalista világába, illetve az ún. Szlovák állam fasizmusába. 1945-ben megértük a felszabadulást, átéltük a burzsoá nacionalizmus három esztendejét s végre 1948 februárjával a szocializmus küszöbére értünk, ötven esztendő leforgása alatt szemtanúi és szenvedői voltunk
