Irodalmi Szemle, 1959
1959/1 - LOVICSEK BÉLA: Meglopottan
— Én, én bocsátottam útjukra, én! ... — bugyan mosolygó ajkáról a sző, de azért a szeme előtt elhomályosodnak a bútorok... Néha félelmetes a csend! Telhetetlen, sötét zsákszájként mered az emberre, mintha elnyeléssel fenyegetne. Jó, ha ilyenkor nagyot pattan valamelyik öreg bútordarab, jó, ha van egy kakukkos óra, ami telekia- feálja a szobát. — Az ám, óra! Figyelmeztet a vonatindulásra! Báíintné elindul. Elindul a legkisebb fiához, aki már nem is olyan kicsi, hiszen újévre tölti be a huszonnyolcadik évét és a járási székhely egyik iskolájának megbecsült tanára. Hét honapja, hogy megnősült, hét hónapja nincs szüksége az anyai kézre... Aprókat prüsszentve robog a vonat. Fekete kígyótestként fúródik a havas tájba. A füstje, mint hosszú, sötét fátyol úszik utána, melyet szét- cibál, tovasodor a tájon átnyargaló süvöltő, jeges szél... Bálintné a homályos ablaküvegen át szemléli az elsuhanó hófehér világot. Szeme előtt összefolyik a mindenség. De színes délibáb a képzelete, amely elébe emel egy szobát: ott mosolyog a fia, a menye, a nász, nászasszcny, nagyapa, nagymama. Az egyik sarokban plafontütő, csillogó karácsonyfa terebélyesedik, a másikban gyönyörű zeneszekrény szűri az andalító, halk muzsikát. Tetején büszkélkedik a televíziós készülék. Még így, holt képernyőjével is a legnagyobb tekintélynek örvend. És a szoba közepén rogyadozik az ünnepi vacsorára terített asztal.. . Ahogy a képzelete meglátta, úgy van a valóságban is. Mikor belép, talpon az egész család. Körülkapják, azt sem tudják, hová tegyék. Az egyik a kabátját segíti le, a másik leülteti, a harmadik egy kis pohárka szíverősítőt erőszakol belé: — Tessék, csak tessék, nászasszony! Atfújhatta az a cudar szél, legalább felmelegszik egy kicsit! Bálintné szólni sem tud: tűri, teszi, amit a többiek akarnak. Csak a szíve dobol pergőbben, s valahol mélyen, a lelke fenekén könnypatak csobog: jó, ha gyöngédség párnája öleli az embert, jó, ha szeretet lángja perzseli a szíve táját, jó, ha szebbik, jobbik oldalát mutogatja a világ!... Aztán megnyugszanak, elcsendesednek Bálintné érzései és szemével a fia tekintetét keresi — a meleg, barna két szemét. Azok nem csalnak! Ha mindez a csillogás, ami itt körülveszi igaz, valódi,' ha a mosolyok mögött emberi lelkek vannak, akkor... akkor a fia szeme ragyogóbb, mint nyári napsütésben a felhőtlen égbolt. De ha a két völgyecskét köd üli, akkor ... Végre összefonódik a két tekintet. Az egyik simogató s mégis kutató, a másik pedig gyanúsan csillogó. Halvány, titkot rejtő fátyla ki tudja, mit tükröz: bánatot, csalódást, vagy valami érthetetlen, nyomott hangulat mécsesének a pislákolását!?... — Boldog vagy, fiam? — akarja kérdezni Bálintné, de a fia megelőzi: — Ugye örül, ugye jó itt, édesanyám ? . .. — Suta a kérdés, valahogy úgy hangzik, mint a vízbefúló utolsó próbákozása a szalmaszállal. De válaszra nincs idő, mert oldódik a család nyelve. A beszéd fonala vékonyka, súlytalan, csak az időjárás szidásából, meg apróbb pletyka- szerű hírecskékből fonódik.
