Irodalmi Szemle, 1959

1959/4 - MESEVILÁG

Aldar Koszé csodálatos ködmöne

Kemény télben bizony csak fagyoskodik napról napra, akinek nincs rókabőrből varrott vastag bundája. Aldar-Koszénak a ködmöne nem volt rókabőrből, s ráadásul annyira megkopott, annyira meglyukasodott, hogy csak dideregni lehetett benne. Szegény Aldar-Koszénak bizony meggémberedik a keze-lába, pirosra fagy az orra, ahogy járja a sztyeppét, alig várja, hogy meleg jurtához érjen. Huhog a szél, csipkedi a fülét, s bármerre néz, sehol a síkon nem száll füst az égnek.

A lovát is hiába serkentgeti, biztatgatja, a vén gebe nem futásra való már. Csak rázza a sörényét, s szedi nagy kényelmesen a pókos lábait.

Egyszerre azonban Aldar-Kosze egy lovas embert pillant meg, éppen szembe jő. Futós a lova, ebből mindjárt meglátni, hogy báj az utas, jómódú, gazdag ember. A ravasz Aldar-Kosze mindjárt tudja, mit tegyen. Széttárja a csupa lyuk ködmönét, kihúzza magát a nyeregben s dalolni kezd, mintha tudj’ isten milyen jól érezné magát.

Találkozik a két vándor, megállítják a lovukat, szóba elegyednek. A bájon meleg rókabunda feszül, mégis vacog a hidegtől. Aldar-Kosze kigombolt köd- mönnel, félrecsapva a süvegét nagyokat fújtat, mintha majd megsülne a hőségtől.

— Nem félsz attól, hogy megfagysz? — kérdezi a báj a ravasz vándort.

— Talán a te bundádban megfagynék, de az enyémben soha! — vágja rá Aldar- Kosze.

— Az meg hogyan lehet, hogy ebben a nyűtt ködmönben meleged van?

— Hát nem látsz a szemedtől? ^

— Látom, hogy a varjak kaptak össze a ködmönödön, attól több rajta a lyuk, mint az irha.

— Éppen az a jó, hogy sok a lyuk. Az egyiken bejön a hideg, a másikon meg kimegy. Én pedig majd megsülök a hőségtől.

„Meg kell szereznem ezt a csodálatos ködmönt“ gondolja magában a báj. S hangos szóval mondja:

— Add el a ködmönödet!

— Nem adom el, hisz nélküle megvenne isten hidege, — kéreti magát Aldar- Kosze.

— Ne félj, nem fagysz meg! Odaadom cserébe a rókabundámat, — kérleli a báj, — az is elég meleg.

De Aldar-Kosze csak nem akarja beadni a derekát. Közben egyik szemével a báj bundájában, a másikkal a lovában gyönyörködik.

— Odaadom a bundámat és még pénzzel is megtetézem! — kérleli a báj.

— Pénz nem kell. De ha a lovadat is magkapom, akkor talán szó lehet a cseréről.

Megörül a báj, tüstént a ravaszdi tenyerébe csap. Leveti a bundáját, s még föl is segíti a lovára Aldar-Koszét.

Aldar-Kosze megsarkantyúzza a paripát és vágtat a széllel versenyt, hogy minél messzebbre kerüljön a rászedett bájtól.

Ahány jurtába betér, mindenütt megkérdik:

— Honnét szerezted ezt a szép rókabundát, meg a futós paripádat?

— Elcseréltem a csodálatos ködmönömért, amelyen hetvenhét lyuk volt és kilencvenkilenc folt...

(Kazah mese)