Irodalmi Szemle, 1959

1959/4 - MESEVILÁG

RÉNY1 MAGDA

Üvegszemű kisajtón innen, fehérre meszelt falon túl, Katiék konyhájának a kellős közepén, egy sokpolcú szekrénykének éppen a legfelső polcán volt egyszer egy lábaska. Égszínkék zománc volt a ruhája, égszínkék fedő a kalpagja és esténként, amikor a hold sugárfonalakkal fonogatta be az ablakokat, ő is nyugodtan szunyókált már a szekrény homályában.

Mihelyt azonban kireggeledett és Kati édesanyja főzéshez látott, a lábaska sem szundított tovább. Ügyesen belekapaszkodott anyuska kezébe és hip-hop, egy sebes szökkenéssel iziben az asztalon termett:

— Mi jót főzünk ma Katinak ebédre? — kíváncsiskodott Lábaska és körülpillantott a konyhában.

— Ma? Ma mi vagyunk soron! Rajta, testvérkéim, induljunk — válaszolta a kérdésre egy cérnavékony hangocska és anyu ügyes kezéből kisvártatva háromszázharminchárom gömbölyű, gyengezöld borsószem ugrott fejest a kislábas mélyére. A borsószemek láttán pattogó nótácskába kezdtek a fahasábok a tűzhelyen, gyenge rózsaszínűre pirult a rántás és csobbanva, bugyborékolva nevette el magát egy csupor tiszta víz. Mire a faliórán cammogó kismutató elérte a futkározó nagymutatót és egy percre vele együtt megpihent a tizenkettesen, olyan jóízű főzeléket főzött Lábaska, hogy még a burkus király is megnyalta volna utána az ujját.

Kati azonban, aki épp az imént szaladt haza a szomszédból, Jutkáéktól, csak immel-ámmal kóstolt bele.

— Borsó?! — nézett végig megvetően a tányérjában gömbölyödő golyócskákon és elfintorította a csöpp, pisze orrát.

— Nem kérek belőle. Jutkáéknál sárgarépa főzeléket ettem. Az jobb volt

— mondta és feleletet nem várva kifutott a konyhából.

Anyu ámulva csóválta meg a fejét erre a beszédre, a borsószemek szinte még jobban elzöldültek bánatukban, de Lábaska azért mégis vidám maradt:

— Sebaj! Üsse kő! Holnap olyan finom, édes répafőzeléket főzök ebédre, amilyet még bergengócia legfőbb főfőszakácsmestere sem tud! — szólt oda nyugodtan anyunak és másnapra kelve csakugyan beváltotta az Ígéretét. Déli tizenkét órakor olyan finom répafőzelék párolgott az asztalon, hogy az a bizonyos bergengóciai legfőbb főfőszakács úgy elsárgult volna a láttára, akár a gólyahírvirág. Ám Kati, aki másnap újra Jutkától jövet ült le az asztalhoz, csak eltolta magától a tányért megint:

— Répa? — tette le nagy finnyásan a kanalat az első falat után és elhúzta a szájacskáját. — Nem kérek többet! A Jutkáék lábaskája ma spenótot főzött. Az jobb volt! — mondta és kifutott a konyhából.

Másnap délben, amikor a napgolyóbis elvégezte napi munkájának pontosan a felét, ott illatozott a spenótfőzelék Kati előtt az asztalon. Oly csodaszép zöld volt a színe, mint a gyenge ibolyalevél, tyúkanyó akkora tojást küldött a tete-