Irodalmi Szemle, 1959
1959/4 - MESEVILÁG
Még szomorúbban ment szegény. Ahogy odaért az erdőszélre, már várta a macska. — Isten hozott, isten hozott, szép királyfi mátkám, csak azt a szomorú képedet nem látnám! Ölelj meg, ihaja, csókolj meg tyuhaja! Hát mit tett, mit nem tett a királyfi, bizony megölelte és megcsókolta a macskát. Abban a pillanatban az erdő nagyot csengett-bongott, és mindjárt ott találták magukat egy gyönyörű királyi palotában, volt ott minden finomság, paripák, aranyos hintó, a macska meg gyönyörű királykisasszonnyá vált, hogy nála szebbet elképzelni sem lehetett. Mondta a királyfinak: — Megmentettél a varázslat alól, mert engem egy vén boszorkány varázsolt el és elátkozott, hogy addig átkozott legyek, míg engem valaki menyasszonyának nem választ. Hát így most már megszabadítottál, én leszek a feleséged, ásó-kapa válasszon el egymástól. Nagyon megörült a királyfi, ott termett a gyönyörű aranyos hintó, abba beleültek, szép paripák voltak elébe fogva, és úgy repültek haza a királyi apjukhoz bemutatni a menyasszonyt. Azután megvolt a nagy lakodalom, lagziskod- tak, ettek-ittak, még máig is élnek, ha meg nem haltak. Elmondta ozv. Bencz Andrásné, koloni parasztasszony. Sima Ferenc gyűjtéséből. Volt egyszer egy apa, annak három fia meg egy kicsi gazdasága. Mikor a fiúk felcseperedtek, sorra elmentek szolgálni. Elsőnek a legnagyobbik kelt útra. Az egyik faluban betér egy nagy portára és megkérdezi a gazdát, nincs-e szüksége szojgára. Tehetős ember a gazda. Gyereke nincs, mégis olyan fösvény, hogy az már ritkaság: az asszony zsugoriságban szakasztott mása az urának. Nem akadt ember, aki kibírta volna hosszabb ideig náluk; kell nekik a segítség1, mint a falat kenyér, a gazda mégis úgy viselkedik, mintha seregestül tódulnának hozzá a szolgalegények és azt feleli Jirkónak: — Nincs ugyan szolgára szükségem, de azért nálam maradhatsz; egyre azonban figyelmeztetlek, történjen bármi, semmiért megharagudnod nem szabad, mert különben lenyisszantom az orrodat és fizetség nélkül kikergetlek. De ha én haragszom meg előbb, ugyanazt teheted velem. Jirkó egy kicsit furának találta a kikötést, de azért csak maradt. Elment szántani; míg ő odavolt, a gazdasszony ebédet főzött; beletett két fej káposztát a fazékba, megsózta és főni hagyta. Mikor a szolga visszajött a határból és ebédhez ült, az asszony a tányérjára borította a megfőtt káposztát, úgy, ahogy az isten megteremtette, mert són kívül semmi egyebet nem tett hozzá. Jirkó a gyatra ebéd láttára csak fintorgatta az orrát, de mérgeskednie nem volt szabad, féltette az orráti — Haragszol tán, szolgám? — kérdezte a gazda. — Már miért haragudnék? — válaszolta a fiú, otthagyta a káposztát és kiment. Vacsorára megint káposzta került az asztalra, másnap reggelire, ebédre, vacsorára ugyanúgy; semmi más, csak sós vízben főtt káposzta. De valahányszor megkérdezte a paraszt Jirkót, haragszik-e, az mindig azt felelte, hogy nem. Szeget-szeggel (Cseh népmese)
