Irodalmi Szemle, 1959
1959/4 - FIGYELŐ - Színházi figyelő - JOZEF BOBOK: Klasszikus szlovák vígjáték magyarul
Színházi figyelő Klasszikus szlovák vígjáték magyarul Ha egy mű nem egészen húsz évvel megszületése után klasszikusnak számít, ennek komoly oka kell hogy legyen. Peter Zvon „Boldogultak bálja“ (eredeti címe Tanec nad plačom) című színdarabja a szlovák drámaírásban klasszikus műnek számit. Egyeseknek esetleg fentartásaik lehetnek ezzel kapcsolatban, vitathatják a mű részleteinek értékét, a valóság azonban az, hogy a „Boldogultak bálja“ a szlovák drámaírás egyik legértékesebb műve. Ezzel kapcsolatban több körülményt is figyelembe kell vennnük: elsősorban a szlovák drámaírásnak a helyzetét, amely sohasem volt valami örvendetes és mindmáig szűkölködik a valóban erős, eszmeileg és színpadilag egyaránt számottevő művekben. Nem szabad elfelednünk azt sem, hogy Zvon műve az úgynevezett szlovák állam rendkívül sajátos viszonyai között született és magán viseli a fasizmussal szemben tanúsított ösztönös ellenállás jegyét. Főleg e két szempontból kell értékelnünk azt a tényt, hogy a komáromi Magyar Területi Színház színre vitte a Boldogultak bálját, s ugyanezért nagy jelentőségű tettnek kell tekintenünk a mű magyarra fordítását is. Hadd mutassunk rá ezzel kapcsolatban a komáromi színház dramaturgiájának egy sajátos feladatára: minthogy a színház Szlovákiában működik, bizonyos mértékben kötelessége, hogy bemutassa a legjobb szlovák színpadi műveket. Ámde a szlovák klasszikus drámák jelentős része — s éppen a leghozzáférhetőbbek — hét lakatra zárt a magyar színházi közönség előtt: a vígjátékokban például humoros elemként közhasználatú a hun- garizmusok szerepeltetése — tehát lefordíthatatlan nyelvi elem —, másrészt a klasszikus szlovák színpadi műveknek nagy része nacionalista, sőt kimondottan magyarellenes tendenciákkal terhelt. A szlovák nemzeti kultúra születésének és kezdeti fejlődésének sajátos körülményei között ez a körülmény érthető ugyan, a magyar színház dramaturgját azonban súlyos dilemma elé állítja. Zvon művének, a Boldogultak báljának ilyen buktatói nincsenek. Vannak azonban más buktatói, amelyek a mű megszületésének és bemutatójának időpontjából erednek. A színdarab szlovák sajátosságára gondolok, az ún. szlovák állam légkörére, a nasztrázsolásra és hur- ráhazaffyaskodásra, a színdarab legfontosabb jeleneteinek korfestésére, a költő monológjára, amelynek teljes megértéséhez ismernünk kell a mű születésének korát és az akkori embereket. Hogy ez a probléma mennyire aktuális, azt a két év előtt a Nemzeti Színházban megtartott szlovák előadás tisztázatlanságai, valamint a színdarab lengyel nyelvű átdolgozása is bizonyítják. Éppen ezért nagy figyelmet kell szentelnünk a fordításnak. A fordító melléfogásai, érzéketlensége komoly károkat okozhatnának és ártó pontatlanságokra vezethetnének. A Boldogultak báljának lefordítása tapasztalt fordító számára is nagy feladat: nemcsak a szöveg és az értelem tökéletes ismeretét követeli meg, hanem mindenekelőtt az összefüggések eleven meglátását, a korszerű célzások ismeretét és azt is, hogy a fordító élesen megkülönböztesse az általános érvényű tanulságokat a néha üres szimbolikától. Az eszmei követelmények mellett számos szakmai kérdés is felmerül: Zvon dús színpadi nyelve a halott nemesek szájában verses, kötött, a többi szereplő beszéde folyamatos, köznapi. Zvon nyelvének költői értékei rendkívül nagyok és nem kis igényt támasztanak a fordító fegyelmezettségével és felkészültségével szemben: hisz szürrealista nyakatekertségek mellett találunk a darabban lírai epikát, himnikus ódát a borról és paródiát a korabeli politikai verselésre. A fordítónak, Tóth Tibornak nagy sikere, hogy a legnagyobb felelősségtudattal oldotta meg mindezeket a problémákat. Tolmácsolásában Zvon mondandója új, magyarul hű és kifejező zengést kap, s ugyanakkor a fordítás gondosan megőrzi az eredeti belső törvényszerűségeit. A kötetlen szóvég fordítása hibátlan. A halott nemesek kötött szövegében Tóth a szlovák eredetitől eltérően nem szabad verset használ, hanem — ahogyan eredetileg Zvon is tervezte — ötös és hatodfeles jambust, s ez a verses szöveg tökéletes műfordítói, költői munkáról tanúskodik. Nem beszélhetünk már műfordítói rutinról, hanem alkotó jellegű átültetésről, amely egyenértékű az eredeti költőiségével. Különösen sikerült a
