Irodalmi Szemle, 1959
1959/4 - FIGYELŐ - FÁBRY ZOLTÁN: Szegényország ajándéka
Lent a mélyben, a népben, a szegénységben a különbségek leszűkülnek, kiegyenlítődnek. A szociográfia néha etnográfiával bizonyít. Hallgassuk meg a betlehemeseket, az alvó pásztorok ébresztését: „Gyímesi románok, jertek sietséggel keressünk fel mű es pásztorok pásztorát!“ „íme: a székely Betlehemben gyímesi román a pásztor. Erdély népeinek ősi együttérzéséből sarjadt ki ilyen tisztán, ilyen valószerű élesen a betlehemi kép“. Ezt ilyen megérzőn, láttatón és nyugtázón csak Balogh Edgár közvetíthette, a népi sorsok egyenlítője, Szegényország nagy közösségének pedagógusa. Nincsenek illúziói, realitásokra, adottságokra épít mindenütt, elképzeléseit állandóan ellenőrzi, csalódásait történelmi tanulságként rögzíti. Hiába él Erdélyben, a csehszlovákiai változások 1938 őszén gondolatban nosz- talgiásan visszarántják az indulás, az indítás földjére. „Az volt legnagyobb élményünk, hogy más. népek sürgés-forgásában megleltük a magunk népi feladatait és lehetőségeit. .. Éppen a szlovenszkói magyarság szellemi kialakulása adta az új magyar tájékozódás legfigyelmeztetőbb példáit... egyre erősödő kiáltás volt az emberség után“. És akkor jött Hitler és „elrándulnak a tiszta vonások, és én ... most a néptestvériség feledhetetlen iskolájáért aggódom“. A szlovákiai magyar élet jó iskola volt. Ne felejtsük el, mik voltunk és mik vagyunk. Balogh Edgár dokumentálja változatlan szerepünket: a néptestvériség iskoláját, mely — mint a koronatanú bizonyítja — „feledhetetlen.“ Balogh Edgár magyarként mint a néptestvériség hirdetője áll az általános emberi eszmék szolgálatában. író, és így nem véletlen, hogy neki, a Szlovákiából jött új embernek, kellett töbek között az elárvult Kisbacont is felfedezni: Benedek Elek ellapozott emlékét és elködlött fényét. (Később, 1957-ben, Balogh Edgár adja ki Benedek Elek publicisztikai írásait is). Annak idején, a népiesség nagy távlatkeresésekor senki sem emlékezett meg a szerény ősről, akinek „Édes anyaföldje" 1944 magyar Erdélyében nem jelenhetett meg új kiadásban, mert az író szeretete mindenkié volt, azoké is, „akik sorsáért most emberi hűséggel és magyar szégyenkezéssel aggódunk“. Benedek Elek unokája ez időben csak aljemberként kezelt munkaszolgálatos lehetett, és így „furcsa is ma emlegetni Benedek Eleket, egy másik világ emberét, aki a humanizmust csorbíthatlan emberi testvériségnek érezte, s ezt a teljes emberséget magyarságával egyazonos- nak érezte“. Megint és mindenütt a lényeges ponthoz értünk: az erkölcsi egyenlítéshez, a humánumhoz, mely minden néptestvériség iskolája, lelke, záloga, gerince és megtartója lehet. Balogh Edgár élményei, kalandozásai, hányattatásai és tudatos, tervszerű vándorlásai egyértelműen bizonyítják az emberiség erkölcsének elsődlegességét: „Nem lehet nyugodt az ember az egyenlőség tudata nélkül. Mindig feszélyez, ha valahol egyensúlybeli zavart látok: akár alázkodást, akár fölényeskedést. Ez az én különleges érzékenységem. Egy megbántott cselédért lélekben szakítani tudtam legjobb barátommal és csúszómászó emberre még sohasem vesztegettem szót.“ Balogh Edgár különös érzékenysége iskolájából és egyéniségéből adódik, és ez nem más, mint az emberiség állandó ébrenlétre beidegzett szeizmográfja. Ahol az inga kilendül: ott embertelenség arat. A baloghi szeizmográf úgy válik embertelenség látleletezőjévé és emberség mentő tettévé. Az „Egyenes beszéd“ valójában mindig párbeszéd. Szereplői: az író és a valóság. Állandó kérdés és feleletjáték e?. Kérdezni és felelni kell állandó ébrenlétben, készenlétben. A párbeszéd az író és a valóság találkozásából születik. És e párbeszéd — ha igaz — nem lehet más, mint egyenes beszéd. A csak-így és nem másképp! Balogh Edgár valóságlátása és valóság- mondása térben és időben egyszerre és együtt fejlődött. Élete, példája, könyve: jó kalauz, mert benne és általa „megsokasodott az emberek problémája“. Megsokasodott örömben és keserűségben egyaránt. De amikor a szeizmográf először lendült ki a Tiszaháton: akkor kezdődött, és itt és így állandósult — hangtalan esküvéssel — parancsoltan és mégis mindennél elkötelezőbb muszájjá — szolgálattá. A valóság hulló, kallódó, embereket vetett a felszínre: hullni-kallódni nem akaró elégedetleneket. A mentőszolgálat útja kitisztult, kibővült: embermentésnél nincs nagyobb hősiesség. Az emberszolgálat embert ment, és ugyanakkor embert állandósít, növel és nemesít — magában az íróban, a mentőben is.
