Irodalmi Szemle, 1959

1959/4 - LÁTÓHATÁR - KOVÁCS ISTVÁN: Mai osztrák irodalom

Nestroynak, a társadalmi szatíra mesterének művei, továbbá Ludwig Anzengru- ber hangulatos, üde levegőjű költeményei, valamint Roda-Rodának, a nagy humoristának az írásai.

3. Mi sem természetesebb, hogy a kérdésre adandó válaszunk megformálásakor nyomósán latba esik a legilletékesebbek véleménye, az osztrák költők és írók nyílt vallomása. Grillparzer például, amikor német költőnek nevezte valaki, azt válaszolta: „Nem vagyok német, hanem osztrák s mindenekelőtt bécsi.“ Elsőnek és marxista alapon dr. Alfred Klahr, az osztrák kommunista párt gyűjtőtáborban elhúnyt vezetőségi tagja mutatta ki tudományosan az önálló osztrák nemzet létezését és a némettől eltérő kulturális örökségét. Klahr hangsúlyozta, hogy a tények világában senki sem kételkedhetik abban, hogy Grillparzer, Lenau, Raimund, Nestroy, Kürnberger, Anzengruber, Schőnherr, Wildgans, Karl Kraus írók, valamint Haydn, Mozart, Schubert, Strauss, Bruckner zeneművészek, továbbá Makart, Waldmüller és Egger-Linze képzőművészek csak osztrák talajon képzelhetők el, hisz bennük az osztrák nemzeti jelleg önállósága nyilvánult meg.

4. Nemcsak ezek a tényezők tanúskodnak az osztrák kultúra önállósága mellett, hanem egyebek is. A jól felismerhető osztrák jellembeli vonásokra Engels is rámutatott 1893-ban Adlernek írott levelében. Számtalan helyzetben megfigyelhetjük, hogy más az osztrákok és más a németek jelleme. Igaz, ugyan, hogy az osztrák nemzeti öntudat közvetlenül az „Anschluss“ veszélyének megjelenése előtt kezdett magára ébredni, és annak bekövetkezése után, az idegen uralom keserű tapasztalatai alapján formálódott ki.

Az osztrák irodalomnak fentebb kiragadott pozitív vonásai mellett észre kell vennünk árnyoldalait is. A századfordulón a fejlődés megkövetelte a polgári származású íróktól, hogy határozottan és világosan állást foglaljanak a nemzeti felszabadító harc és a társadalmi haladás kérdéseiben. Sajnos, e fontos időszakban a legtöbb író megtorpant, és ahelyett hogy bírálta volna a hanyatló Habsburg-birodalom politikai és társadalmi viszonyait, kezdett menekülni a valóságtól és tűrte, hogy a tehetetlenség, a lemondás és a világfájdalom érzése gúzsba kösse teremtő erejét. Ez az időszak az első világháború kitöréséig tartott. Az írók és költők nem láttak egyebet maguk előtt, mint világuk közeledő letűnését és társadalmuk feltartózhatatlan bomlását. Nagyon jellemző rájuk, hogy ez a bomlási folyamat olykor örömet is keltett bennük; azt hitték és hitették el magukkal, hogy a leáldozó nap vörös fénykoszorúja a felkelő nap mindent életre keltő sugárzása, s hogy a fagyos' mosollyal kísértő haldoklás a megváltó szent tavasz. Ebben az időben tűnt fel termékeny irodalmi munkásságával Hugo von Hoffmannstahl lírikus és drámaíró (1869 — 1934), a salzburgi ünnepségek állandó és népszerű számának, a Jedermann (Bárki) c. darab szerzője, továbbá Arthur Schnitzler, az orvosköltő és regényíró, az osztrákok Flaubert ja vagy Maupassant ja. Schnitzler legjelentősebb művei: Lie- belei (Szeretkezés), Reigen (Körtánc), Professor Bernardi, Dér Weg ins Freie (Üt a szabadba), Sterben (Haldoklás).

E kor irodalmi képviselői közül legközelebb jutott a néphez Anton Wildgans (1881 — 1932) — hatalmas drámai alkotásaival (Armut — Szegénység, Liebe — Szeretet) és társadalmi aláfestésű eposzával (Kirbisch), aztán Kari Schőnherr (1867 — 1943) a Frau Suitner (Suitner asszony), Kindertragödie (Gyermektragédia), Glaube und Heimat (Hit és haza), Judas von Tirol (Tiroli Júdás) és a Weibsteufel (ördögasszony) c. írásaival.