Irodalmi Szemle, 1959

1959/4 - LÁTÓHATÁR - KOVÁCS ISTVÁN: Mai osztrák irodalom

A XX. század osztrák irodalmának legtehetségesebb alakja Karl Kraus (1860-1935). Nagy egyéniség, nem szegődött egyik iskola szolgálatába sem. Kraus a polgári társadalom erkölcsi rendszerének kíméletlen bírálója és a háborús uszítok kérlelhetetlen leleplezője. Bírált, de nem ismerte föl a bajok, a rossz társadalom gyökereit. Bölcseletében idealista, magatartásában individualista és anarchista maradt. Legismertebb művei: Die letzten Tagé dér Menschheit (Az emberiség utolsó napjai), Johann Münzer, Untergang dér Welt... (A világ pusztulása), Weltgericht (Világítélet), Die demolierte Literatúr (A tönkretett irodalom), Die Unbestechlichen (Megvesztegethetetlenek). Az első kettő hatalmas erejű dráma az első világháború szörnyűségeiről. Az utóbbiakban Hitler rémuralmának bekövetkezését jósolta meg.

Háborúellenes nézeteivel és humanista gondolkozásával vonta magára a figyelmet Stefan Zweig (1881 — 1943), Romain Rolland és Makszim Gorkij barátja s harcos társa. Zweig elítélte a háborút, de pacifizmusán nem tudott túljutni. Lemondóan, szomorúan szemlélte a két világháború közötti időszakot, melyet a béke halálos vergődésének nevezett. Nyílt volt bírálataiban, őszinte érzelmeiben és gondolataiban, de nem szakadt el a polgári társadalomtól, bár nagyon jól látta, hogy annak menthetetlenül buknia kell. Csupán a Welt von Gestern c. utolsó regényében tett erre kísérletet. Végül is a gyötrő lemondás lett úrrá rajta.

Közvetlenül a második világháború után örvendetes fordulat következett be az osztrák irodalom fejlődésében. Már-már úgy látszott, hogy ez a szörnyű világégés meghozta a nemzeti újjászületést, a várva várt reneszánsz időszakát. Amikor Bécs még romokban hevert, s a politikai és gazdasági életben hihetetlen zűrzavar uralkodott, a kommunisták átfogó programot dolgoztak és adtak ki; ebben kifejtették, hogyan érheti el Ausztria a helyes politikai út megválasztásával a szellemi megújhodást. Ernst Fischer, az akkori ideiglenes kormány államtitkára így jelölte ezt meg az írókhoz intézett beszédében: „Azt akarjuk, hogy az osztrák irodalom visszaszerezze régi fényét, de ehhez nagyobb jellemszilárdságra van szükség, mint eddig, több állhatatosságra van szükség, mint eddig, s több harciasságra van szükség, mint eddig. Le kell vetnünk magunkról a régi osztrák „fájdalmaskodást“, érzékenykedést és fínomkodást, erős elhatározásra van szükség, hogy megvédhessük dédelgetett osztrák örökségünket minden barbár hódítással szemben“. Ügy látszott, hogy eljött az öntudatos nemzeti irodalom és művészet felvirágzásának kora, s hogy egyszer és mindenkorra letűntek a láthatárról Goebbels szálláscsinálói és szekértolói. Erre lehetett következtetni a színházak műsorából, amelyen Nestroy, Raimund, Mozart és Beethoven művei szerepltek többségben, valamint az antifasiszta mozgalom kiterebélyesedéséről is, amelybe a költők és írók egész sora bekapcsolódott, mint pl. Franz Theodor Czokor, Alexander Lernet-Holenia, Adalbert Muhr, Ernst Lothar, Johann Mária Simml stb. Kezdetben a hivatalos fórumok is támogatták a kibontakozásnak ezt az irányát. Versenypályázatokat írtak ki antifasiszta és háborúellenes regények megírására, osztrák nemzeti szempontok érvényesülésével készült történelemkönyvek jelentek meg, még pedig a kommunista Éva Priesteré (Ausztria történelme) és a katolikus Joseph Reiter egyetemi tanáré (Osztrák történelem).

A nemzeti újjászületés időszaka rövid életű volt. A tőke összpontosításával és a reakció megszilárdulásával sárba taposták a demokratikus kultúra hasadó