Irodalmi Szemle, 1959

1959/4 - LÁTÓHATÁR - V. EM. GALAN: A szocialista realizmus kérdései és a revizionizmus

kedett Marx és Engels óta. Ilyen körülmények között a mai következetesen- polgári irodalmat az emberi típusok közül nem is uralhatják mások, mint amelyek tényleg uralkodnak a polgári világban: — olyan siralmas hősök, akiket egyaránt kínoz nyugtalan zsigerük és metafizikájuk, akiket elrémít saját tehetetlenségük, amellyel ugyanakkor büszkélkednek is; hősök, akik habozás nélkül hajlandók bármikor bármit, megtagadni és elárulni, akik állandóan az igazság után kutatnak, amelyet azonban nem is akarnak soha megtalálni (az „igazság impotens szerelmeseinek“ nevezte őket Gorkij); hősök, akik könnyelműen kockára tesznek mindent, amivel nem is rendelkeznek és amit nem is tudnak hatalmukba tartani — beleértve a földgolyót, az egész világot... Ezek a hősök, bármilyen kocsonyásak és meghatározhatatlanok legyenek is, annak az osztálynak az életét élik, amelynek nevében megteremtették őket; ennek az osztálynak az eszméit, illúzióit és törekvéseit juttatják kifejezésre. Ezek a hősök — szigorúan polgári szemszögből nézve — pozitívnak, sőt mesterségesen tették őket minden mértéket meghaladóan pozitívvá, ideálissá, pedig valójában nincs bennük egyéb, mint ami rothadtságot, negatívumot az emberi képzelőerő csak összehordhatott. Néha annak a vegetáriánüs hajlamú polgári „humanizmusnak“ a nevében történik ez az idealizálás, amelyet a jugoszláv írók kongresszusán egekig emel Vidmar jelentése, máskor a ragadozó természetű polgári individualizmus nevében, amelyet szintén hódolattal tömjénez körül ugyanazon a kongresszuson ugyanaz a jelentés. De másképpen nem történik sohasem.

Természetesen csak az élvonlabeli polgári irodalomról beszéltünk, s figyelmen kívül hagytuk azt a piaci portékát, amelynek központi hőse ma is a gangster, titkosrendőr, az anarchista vagy a gyarmatosító ültetvényes; azok a „hősök“, akiknek semmiféle emberi problémáik nincsenek. Vidmár hallgatói számára azonban roppant érdekes lenne, ha szemügyre vennék például A. Camus műveinek hőseit. Ez az író nem comicsokat ír, hanem a Nyugat szájaíze szerinti „mesterműveket“, amelyekért Nobel-díjat is kapott, mégpedig a „humanizmusuk“ miatt. Camus hősei, akiket létrehozójuk a jelenkori burzsoázia magán-, üzleti-, és társadalmi életének „történelmi hangszóróivá“ tesz, nyíltan a forradalom elleni lázadás mellett foglalnak állást. Azt hirdetik, hogy az embernek, ha el akarja kerülni a világban tapasztalható gonoszság fokozódását:, semmit, de abszolút semmit sem szabad cselekednie, mivel minden cselekedet azzal a kockázattal jár, hogy tovább fokozza a rosszat. Ez a „rossz“ pedig Camus-nél nem egyéb, mint a történelem változása, fejlődése, az a rettenetes fenyegetés, hogy a jelenlegi burzsoá rendszernek a jövőt hordozó forradalmi áradattal kell szembenéznie. A „humanista“ Camus hősei (és Vidmár éppen erről a humanizmusról szónokol!) a társadalom egyetemes bűnösségének „nemes tudatát“ hirdeti, ami egyaránt terheli a kizsákmányoltakat; hirdetik annak az „előnyét“, hogy kizsákmányolt maradhass. (Oh, kedvesem — mondja Camus egyik hőse az író nevében azt, amit az író a burzsoázia nevében akar megmondani a munkásoknak — nagyon keserűek a napjai annak, aki egyedül maradt, isten és gazda nélkül“)... Véleményem szerint itt már nem is szigorúan polgári értelemben, a burzsoázia érdekei iránti maximális következetesség értelmében vett „pozitív“ hősökről van szó, hanem a burzsoázia érdekeinek, ábrándjainak és törekvéseinek megfelelően erőszakkal pozitívvá tett és idealizált hősökről. És ugyanaz a helyzet az összes polgári íróknál.