Irodalmi Szemle, 1959

1959/4 - LÁTÓHATÁR - V. EM. GALAN: A szocialista realizmus kérdései és a revizionizmus

Hogyan is alkothatná meg a jugoszláviai népek antihitlerista ellenállását méltóan képviselő hős alakját az az író, aki a revizionista spekulációk, jelen esetben a JKSZ új programjának követői által hirdetett „vitális spontaneitás“, vagy pontosabban a burzsoá ideológiai és esztétikai hagyományok a burzsoá ideológiai és eszétikai befolyások alapján tájékozódik? Mi maradna annak az írónak a „humanizmusából“, aki olyan könyvet adna az olvasó kezébe, amelyben az SS rohamosztagok hiénáit éppen olyan egyetemes bűntudat terhelné, mint... a dicsőséges ellenállási mozgalom partizán-hőseit ?

Hogy semmi félreértés ne támadhasson, Vidmár kongresszusi jelentése a jugoszláviai írók „szerencsés“ helyzetével dicsekszik, mert őket — szó szerint idézzük - nem fenyegeti „a pesszimizmus korlátozásának, az individualizmus befeketítésének vagy a formalizmus elítélésének“ a veszélye. És valóban, Vidmár jelentésének minden részlete, minden sora meggyőzően bizonyítja, hogy a JKSZ új programjának szellemében alakított irodalomban csupán a szocialista realizmust lehet korlátozni, befeketíteni és elítélni (hiszen hivatalosan „tévesnek“ és „reakciósnak“ minősítették) és általában a realizmust (amit szintén hivatalosan „konzervatívnak“ és „tradicionalistának“ minősítettek ugyanott).

Oszkár Davicso, a nyugati modernizmus jugoszláviai lerakatának ideológiai vezetője mondta a kongresszuson, hogy a JKSZ új programjával sikeresen lezárul a modernizmusnak a realizmus ellen vívott harca. Valószínű, hogy a modernisták eltúlozzák optimizmusukat. Az a tény, hogy a kongresszus munkálataiban a küldöttek közel kétharmada még formálisan sem vett részt, vagyis fizikailag sem volt jelen a gyűlésteremben, jogos kérdéseket és kételyeket támaszthat bárkiben, aki kevésbé lobbanékony természetű, mint Oszkár Davicso.

Annyi bizonyos, hogy amikor a szocializmus művészetéről van szó, a revi- zionistákat nem a szocialista művészet sorsa izgatja a szociálizmusban, hanem kizárólag a polgári modernista művészet sorsa a szocializmusban (sőt a kommunizmusban is ... szerintük).

A revizionisták szemében a jelenkori polgári modernizmus a művészet egyedüli mértéke, az egyetlen példa, amelyről stílust, megoldási módokat és módszereket tanulhat az a „művészet“, amelyet ők csodálatosképpen „szocialista művészetként“ óhajtanának elfogadtatni.

Az ilyen „szocialista művészettel“ azonban, amely formában és tartalomban egyaránt azonos a mai burzsoázia dekadens művészetével (erről tanúskodnak a jugoszláv irodalombírálat által felkarolt formalista, dekadens termékek), természetesen mindenben egyetértenek a reakciós imperialista körök is. Vidmárnak ugyan nem tetszik az ilyen összehasonlítás („elégedetlenek vagyunk, amikor bizonyos nyugati irányzatokkal azonosítják művészetünket“), az azonban mitsem változtat a tényeken. Vidmár kongresszusi jelentésének állításai s azok a cikkei, amelyekben a formalizmust védi és a fíeudi pszichoanalízis mellett veri a dobot, szembetűnően bizonyítják álláspontjának az anti- humanista polgári dekadenciával való azonosságát s azt a szakadékot, amely felfogása és hazája irodalmának haladó hagyományai között tátong.

Az esztétika terén folyó revizionista vita kudarca önmagáért beszél

Korunk páratlan újításokkal gazdagította és gazdagítja az emberek életét, munkáját, gondolkodását és érzésvilágát, olyan újításokkal, amelyek méretei