Irodalmi Szemle, 1959

1959/4 - HAGYOMÁNYAINK - BOTKA FERENC: Egy elfelejtett Bezruč-fordítás

be s a tábori festők csoportjával bejárja az összes frontokat. Megrázó csatajelenetei, megkapó tájképei, vázlatai, tanulmányai olyan mélységes realitással és olyan meggyőző művészi erővel hatottak, hogy még a művészet megértésétől idegen hadvezetőség is kénytelen volt rá felfigyelni és a többszáz haditudósítói szolgálatra bevonult festőművész közül Halász-Hradilt érte az a meglepő megkülönböztetés, hogy művészete elismeréséül 1918 májusában a Ferenc József- rend hadídíszítményes lovagkeresztjével tüntették ki. Az viszont ismét a mester emberi jellemvonásai közé tartozik, hogy erről még a legmeghittebb környezete sem tudott: családja is csak halotti hagyatékának a rendezése közben szerzett róla tudomást, amikor az egyik fiók aljáról, jelentéktelen, poros iratok alól előkerült a kinevezési okmány. Pedig — 1938 után éppen elég és meglehetősen nyomós okai lehettek volna rá, hogy kitűzze a császári és királyi elismerés rendjelét, csakhogy a morvaországi mézeskalácsos unokája ennél sokkalta inkább ember és sokkalta fölényesebb művész volt. Számára az első világháborút nem a rendjelek, hanem a döbbenetesen elcsigázott, nyomorba és szenvedésbe tiport kisember vért bugyborékoló sebei tették emlékezetessé. Hagyatékában nemrégiben fedezték fel az első világháború egyik szürke kis katonájának a portréját. E sorok írója nem ért a képzőművészetekhez; nem óhajt a képről mint művészi alkotásról véleményt mondani. Szeretne azonban mégis beszélni a festményről, mely előtt hosszú negyedórákat töltött, s mint maga is egy másik, még szörnyűbb világháború egykori katonája, ez alatt a kép alatt ismerte fel teljes egészében azt a mindennél gyctrelmesebb megaláztatást, amit nem az emberre szegezett puskacső, hanem az ember kezébe kényszerített fegyver jelent. A festmény hiteles címe eddig még nem került elő a hagyaték rendezése során, ha szabad azonban belekontárkodni a mester gondolatvilágába, lehetne ez is a címe: A gyáva hős. Pontosabban: a hőssé lett gyáva kicsi ember. A névtelen hős, az Ismeretlen Katona, rohamsisakban, puskával a kezében, a szemében fájdalmas megértés, az élet és halál dolgainak bölcs és immár végleges ismerete, csöppnyi lenézés, csöppnyi büszkeség: hasonlatosan a népligetek kimenőbe öltözött kis hadbavonultjaihoz. Ez az ember, ez a kis katona, suta kis fekete bajusz- kájával, szánalmasan köznapi arcvonásaival, mélységesen mindentudó tekintetével azonban immár élet és halál mezsgyéjére kapott kimenőt, s a marka úgy szorul a puska csövére, mint aki már nem is önmagát szánja, hanem azt a másikat, akit majd durva parancsból, nyöszörgő gyávaságból, mások okozta halálos átokból és végtelen aljasságok folytán, remegő ösztönből és ziháló rettegésből: ölnie kell. Tábori zöldben és rohamsisakdsan: lehetett volna akár az apám is. Vagy azé a másiké, aki Moszkvában, Belgrádban, Varsóban, Berlinben, Bécsben, Londonban, Párizsban: akárhol, ugyancsak egy első világháborút átgyöt- rQdött apa második világháborút átvészelt fia lett. E sorok írója nem ért a képzőművészetekhez, de ha lehetne, ezt a képet elküldené a világ minden békekonferenciájának az asztalára, minden diplomáciai találkozóra: diplomaták, politikusok, nézzétek meg — íme az ember ... Egy régi frontharcos üzeni nektek, bizonyos Halász-Hradil Elemér, festőművész, kassai piktor, emberi mélységek megrázó hitelű figyelmezője, minden politikusoknál hivatottabb politikus, egy emberséges művész, aki annyira ismerte a lét törvényszerűségeit és az élet tartalmának és értelmének végső értékeit, hogy 1932-ben, abban az időben, mikor a világ kisembereinek az álma és életcélja az a bizonyos polgári jólét volt, ezeket a gondolatokat vetette papírra:

„Minden, amiben fejlődés van, az egész emberiséget viszi előre. Minden újban