Irodalmi Szemle, 1959
1959/1 - LOVICSEK BÉLA: Meglopottan
L.OVICSEK BÉLA MEGLOPOTTAN Odakint hőpihék kergetőznek. A fák csupasz ágain dal fakad — egyhangú fütyörészés. Olykor-olykor azonban felsikolt, kísértetiessé válik. Idebent meleget lehelve duruzsol a kályha. És idebent látogatóba készülődik egy édesanya, aki magára maradt. A „legkisebb“ fia hívta meg ma estére ünnepelni, karácsony-esti vacsorára. Hajának csillogó kormát ezüst szél fakította. Az arca sápadt, kerek, csak a szája szegletén ül egy-egy akaratos barázda. Mintha e két barázdába futott volna életének minden bánata, minden keserve. Mintha e két barázdából rugaszkodott volna ki az életbe vetett hite, küzdelme a falat kenyérért, egy-egy pár cipőcskéért. Mi mindent rejtenek a lélek mélyéig süppedő árkocskák! ? ... Ötven elpergett év súlya vájta, marta, harapta... És milyen erő kellett ahhoz, hogy négy életért verekedve megőrizte szemének mosolygós, meleg fényét!... Négy év alatt három gyereket hozott a világra: két fiút és egy lányt. Még bölcsőben ringott a legkisebb, amikor ... Ezerkilencszázhuszonkilenc februárjában történt. A nyomorúságos világot rettenetes tél tetézte. A szegényembernek még a lelke is csonttá dermedt. Férje erdőirtáson dolgozott. Déli harangszóval jött a hír: — Bálint Jánost leütötte a fa! Férjével együtt eltemette önmagát is. Eltemette az ifjúságát, az élettől várt boldogságot, de a reményt nem adta fel. Megtanult mosolyogva sírni, az arcán vidámság tanyázott, bár a lelkében fájdalom jajongott. .. A gyermekeiért tette, gyermekei életéért, mosolyáért... Bálintné tesz-vesz, rendezget a kicsi szobában, nem szeret rendetlenséget hagyni maga után. Olykor megáll, felegyenesedik egy pillanatra. Miért a feltoluló emlékek!? ... Talán valami előre megérzett ború, avagy öröm szele sodorja elé!?... Talán a haldokló lélek utolsó számvetése!?... Gondolat kergető mosoly billegteti a szája szegletén ülő árkokat. Tovább takarít, tovább rendezget. De a gondolata nyugtalan, táltosodó: beledobog a szívébe, farkasszemet néz vele: — Egyedül maradtál! — jön a hang a végtelen messzeségből, vagy talán csak innen a szoba szegletéből!?... Vagy még közelebbről!?... — Kirepültek a fészekből, magadra hagytak! Hallja a hangot és mégsem hallja. Nem hallja, mert nem akarja, mert még gondolatban sem akar szemrehányást tenni. Nem, nem akar, hiszen a szemrehányás még megölhetné egyik vagy másik gyereke nyugalmát, esetleg boldogságát. Ilyenkor beszélni kell! Hangosan. Ha nincs más, hát önmagunkkal. Az egyedüllét erre is megtanítja az embert.
