Irodalmi Szemle, 1959

1959/4 - DISPUTA - TURCZEL LAJOS: Költészetünk helyzete és problémái

olyan esztétikai rész-problémái, amelyek ma még teljesen nem tisztázottak. A Szovjetunióban éppen most készítenek elő egy nagyszabású vitát a szocialista realizmus kérdéseiről. Ez a vita minden bizonnyal komoly lépést fog majd jelenti a szocialista realizmus elméletének kikristályozódása terén. Valószínűleg ki fog térni a szocialista realizmusnak és a lírának sajátos vonatkozásaira is.

Előadásomban nem esett szó a provincializmusról sem. Ennek a kérdésnek a tárgyalását azért mellőzhettem, mert Fábry a Rés poeticá-ban mély és konkrét elemzést nyújtott róla.

A provincializmus veszélye a mi irodalmiunkhoz hasonló kis nemzetiségi irodalmakban különösen nagy. A nemzeti töredéklétből adódó kisebbségi és sértő- döttségi komplexumok a nemzeti létet mélyen átélő és az anyanyelvvel ösz- szeforró költőnél könnyen nemzeti elzárkozottságba és nacionalizmusba csaphatnak át. A mi új költészetünkben ilyesmit nem tapasztalunk. 1948 februárja, illetve az általa biztosított egyenjogúság lehetővé tette, hogy irodalmunk régi vox humanája íróinkban és költőinkben szocialista humánummá és proletár internacionalizmussá nőjön át. Ezeknek az eszméknek a birtokában aztán már induló költőink (elsősorban Bábi, Gyurcsó és Dénes) nagy erővel demonstrálni tudják azt, hogy a szlovákiai magyarság „elemésztette magában“ a jogfosztott- ság által előhívott nemzeti sértődöttség és gyűlölködés elemeit.

Költészetünknek ma is egyik legerősebb eszmei alapját képezi a provincializmus ellenszere, a proletár internacionalizmus. Csontostól Zaláig, Bábitól Pet- rikig számos példát tudunk felhozni arra, hogy költőink hazánk népeinek összetartozását, egymásrautaltságát és a szocializmus építésében kifejtett közös erőfeszítését átérzik és költeményeikben kifejezik. Ritkábban találkozunk az anyanyelv szeretetének, a nemzeti érzésnek, a forradalmi nemzeti öntudatnak a megnyilvánulásaival. Pedig a nemzeti formában születő szocialista költészetnek ez is fontos feladata kell hogy legyen. Igaza van Fábrynak, mikor arról ír, hogy a provincializmustól mentes költészetnek egyik pólusában az anyanyelv, másik pólusában pedig a világ, az emberiség áll.

A tiszta nemzeti érzés és az anyanyelvi hűség a szocialista ember alapvető jellemvonásai közé tartozik. A szocialista költőre kétszeresen vonatkozik ez, tekintve azt, hogy az anyanyelv ápolása, védése, fejlesztése elsősorban az irodalomnak és azon belül is a költészetnek a feladata.

Ne tartózkodjanak tehát költőink az anyanyelvűnk szépségeinek és a történelmi és irodalmi haladó nemzeti hagyományunknak a meg éneklésétől sem! És mi se tartsuk az ilyen tiszta nemzeti érzéstől áthatott költeményeket. magyarkodásnak, a nemzeti büszkeség öncélú fitogtatásának. Ne felejtsük el azt, amit ma is nem egyszer láthatunk: hogy az anyanyelv és a haladó nemzeti hagyományok iránti közömbösség, szeretetlerlség a kozmopolitizmushoz és azon keresztül az anyanyelvtől való olyan elhulláshoz, elpártoláshoz vezet, amelyet egzisztenciális érdekek késztetnek.

Még egy rövid „legutolsó“ utólagos megjegyzést teszek: a költészet aktuális problémáiról beszélve és azokat a mi költészetünkre vonatkoztatva többször hoztam fel egyes költőket, illetve alkotásokat példaként. Voltak olyan költők,, akikről többször is szóltam és olyanok is, akiknek neve az előadásomban egyszer sem hangzott el. Ebben az eljárásomban nem vezetett semmiféle apriori osztályozó tendencia. Problémafelvetéseimnél’ egyszerűen és spontánul azokhoz a költőkhöz nyúltam, akik az állításaimhoz, tételeimhez jó érvül, alátámasztásul