Irodalmi Szemle, 1959

1959/4 - DISPUTA - TURCZEL LAJOS: Költészetünk helyzete és problémái

Tőzsér Árpádot eddig írt versei nagy része alapján nem vehetjük olyan értelemben újítónak, mint Cselényit és Verest. Ő a legutóbbi időkig az immár klasz- szikusnak tekinthető illyési és józsef attilai úton halad, fiatal költő létére, meglepő alkotóbiztonsággal és kiforrottsággal. Ügy látjuk, hogy erről az útról az Antológia megjelenése óta sem tért le véglegesen, ha néhányszor már el is kanyarodott tőle.

Tőzsér az Ozsvald-kötetről, illetve annak ürügyén írt „hitvalló“ tanulmányában, az Egyszerűség és korszerű verselés-ben1) többek között a következőket írta: „A modern költészetre elsősorban éppen az jellemző, hogy nemcsak a tárgyi világ állapotát rögzíti, nem csupán a belső folyamatok eredményét írja, hanem magát a folyamatot, a lelki válságot, vívódásokat is.“ Tőzsér újító törekvései ebben az általa megfogalmazott szellemben nyilvánulnak meg. A Férfikor, így jöjj-ön kívül szinte példaszerűen bizonyítja ezt egy újabb vers, a Tavaszi párhuzamok, amelyben — egy gyönyörű allegóriát kialakító, merészen újszerű képsorozat révén — a költői valóság tényleg a nyers valóságból való átalakulási folyamatában tárul elénk. Ezek a versek azonkívül arra is bizonyságul szolgálnak, hogy Tőzsér újításai erősen belső kiindulásúak, és azokat az eredményeket mélyítik tudatosan, amelyeket Tőzsér eddigi útján elért. Ezzel a helyes újító magatartással és a vele szervesen összefüggő „realista fegyelemmel és logikával“ magyarázhatjuk meg azt, hogy Tőzsér költészete — a modernizmus áramlatainak kitéve is — keményen, a valóság talajához van horgonyozva.

IV.

Vitaindító előadásomnak érdemileg a végére értem. Most, hogy visszatekintek az általam leírtakra, illetve elmondottakra, kikívánkozik még belőlem néhány utólagos, önigazoló vagy magyarázó megjegyzés.

Első ilyen megjegyzésem: előadásomban költészetünk problémáiról értekeztem, de nem vetettem fel minden egyes problémát, nem zártam le végleges konklúziókkal, kikerekített szentenciákkal a felvetetteket sem. Ügy gondolom, hogy egy vitaindító előadásban ilyesmire nincs is szükség. A vitaindító előadás feladata az, hogy kijelölje a vita számára a kereteket, a medret és a fő kérdések felvetésével, boncolgatásával és bizonyos fokú nyitvahagyásával elindítsa ebben a mederben a kollektív mondanivalót.

Három kérdést vetettem fel és feszegettem az előadásomban: a szocialista eszmeiség követelményeit, a művészi színvonal, illetve költői mesterségbeli tudás problémáját és az újítás kérdését. Ezeken a fő kérdéseken kívül más kérdéseket közvetlenül, elkülönítetten nem boncolgattam.

Közvetlenül nem beszéltem a szocialista irodalom fő alkotói módszeréről, a szocialista realizmusról sem. Aki azonban figyelemmel követte az előadásomat, az érezhette, láthatta, hogy a szocialista realizmus preferálása minden általam felvetett kérdésben hangsúlyozottan benne volt. A szocialista realizmus elméleti boncolgatásába azért sem bocsátkoztam bele, mert egyrészt ennek az alkotói módszernek elvi alapjai mindnyájunk előtt ismeretesek, másrészt viszont vannak

x) Lásd Irodalmi Szemle, 1959 második szám.