Irodalmi Szemle, 1959
1959/4 - DISPUTA - TURCZEL LAJOS: Költészetünk helyzete és problémái
Veres János újító törekvései a modernizmus jegyében foggannak. Veres már több ízben, legutóbb az Antológia vitájában elhangzott hozzászólásában tett hitet az ilyen jellegű újítás szükségessége mellett. „Juhász Ferencék fellépése óta nem lehet úgy verset írni, mint azelőtt“ — mondotta, illetve ismételte a magyarországi kritikában néhány évvel ezelőtt felkapott tételt. Nos, magából a magyarországi költői gyakorlatból lehet bizonyítani, hogy ennek az állításnak nincs igaza. Csak egy jellemző példát hozunk fel: Simon Istvánét, aki Juhász Ferencék fellépése óta is úgy ír, mint azelőtt — és Simon fejlődik, Juhászék viszont zsákutcába jutottak. Ez a zsákutcábajutás nemcsak irodalompolitikai következmény, mint sokan rosszmájúan gondolják, hanem a modernizmus túl- hajtásából származó valóságos és tragikus belső művészi meghasonlás, kudarc is. Juhász Ferencék újító kísérletei annak idején nagy reményekre jogosítottak és a magyar költészetben kétségtelenül hasznos újító forrongást támasztottak. Juhász és Nagy László költői nyelvében és gondolkodásában — a modernista irányzatokból átvett formakincs mellett — megvoltak az új költői élet- és világérzés nagy hatású elemei is. Ezeket azonban egyre inkább elnyomta a tudatalattinak, a szürrealista asszociációnak a vad burjánzása. Juhászék költészete ezen az úton egyre valóság ellenesebbé és közérthetetlenebbé vált, s így nemcsak a szocialista realizmussal, hanem minden, társadalmi hatástigénylő művészi irányzattal szembekerült. Juhász utolsó kötete már iskolapéldául szolgál ahhoz a műalkotáshoz, amelyet a szürrealizmus egyik pápája, Pierre Reverdy népszerűsített és eszményített. Tényleg olyan műalkotás ez, amelynek a valósághoz alig van köze, amelynek „megvan a maga független élete és valósága s amely önmagának célja.“ Veres Juhászék példáját nemcsak vita-argumentumként, harci jelszóként használta fel (az utóbbi időben már kissé anachronisztikusan), hanem új költői gyakorlatát is erre a példára építette. És itt — néhány félresikerült túlzástól, szolgai utánzástól és motívum-átvételtől eltekintve — általában szép eredményeket ért el. Ezt pedig annak köszönheti, hogy nem haladt végig a juhászi úton, hanem megállt, lehorgonyzott ennek az útnak az első pozitív szakaszán. Veres új versei (köztük különösen a szerelmes versek) nyelvileg és érzelmileg összehasonlíthatatlanul gazdagabbak és árnyaltabbak a régieknél, képei újszerűek és kifejezők. Az olyan versek, mint az Anya azt is sejtetni engedik, hogy Veres költészetében — a kísérletezgetések formai túlsúlya után — helyreállóban van már a megbillent eszmei egyensúly is. Arról a hatásról, amelyet Juhász Ferencék költészete az induló Cselényire — a formai eszközök és keretek tekintetében, illetve az élet- és világérzés kialakítása terén — tett, még a Líránk helyzete és perspektívái-*ban szólottam. Azóta Cselényi költészete új hatásokkal termékenyült, élet- és világérzése összetettebb lett, költői kifejező ereje differenciáltabbá vált. Cselényi életérzésének és világképének komponenseit, mozgató erőit a Rés poeticá-ban Fábry behatóan elemezte; ugyancsak bő ízelítőt nyújtott a költő kifejező erejének „szokványontúli újszerűségeiből“ is. Cselényi legújabb versein a modern francia költészet hatása érezhető. A Vándordal-ban és a Szerelem szerelem-ben a szürrealista gondolatritmusnak, asszociációnak azt a megszelídített, letisztult válfaját látjuk, amelyet a szürrealizmus formadzsungeléből Aragonék mentették át. Hiszünk abban, hogy Aragonék példájára Cselényi hamarosan eljut a közösségi eszme és újszerű forma szintéziséhez, azaz a teljes értelemben vett modernséghez is.
