Irodalmi Szemle, 1959
1959/4 - DISPUTA - TURCZEL LAJOS: Költészetünk helyzete és problémái
a mesterségnek, amellyel foglalkozik. A költészet múltjának a megismerése teljes társadalomtörténeti valóságukban tárja fel előtte az izmusokat is. Ezekben nemcsak a csábító formakincset látja majd, hanem azt az eszmei zűrzavart is — elvetélt forra- dalmiságot, nihilizmust, kispolgári anarchiát és művészi öncélúságot — amely sokszor a díszes, csillogó formaruha mögött megbúvik. A modernista művészeti irányzatok dús formakincséből sok időálló értéket, vívmányt átvettek korunk modern költői, köztük a nagy francia kommunista költők, Éluard és Aragon is. Ez a formakincs még korántsem merült ki; belőle értékeket átmenteni még mindig bőven lehet. Ennél az érték-átmentésnél, formakereséshez és újító törekvésekhez való forráshasználatnál azonban mindig vigyázni kell arra, hogy a hasznos formai értékekkel együtt ne kerüljenek át káros és fertőző eszmei tartalmak. Egy fontos dologról pedig sohasem szabad megfeledkezni; a szocialista költészetben az állandóan napirenden levő formai megújhodást elsősorban és főképpen nem a „XIX. század íróinak munkamódszereivel“, nem az izmusok formai vívmányaival tudjuk biztosítani, hanem a szocialista társadalom fejlődése által adott eszmék ihlető, megtermékenyítő hatásával. A mi költőink közül aránylag kevésre jellemző az ilyen vagy olyan újító törekvés. Ezt könnyen megértjük, ha arra gondolunk, hogy sok költőnk még az alapvető költői mesterségbeli tudás tekintetében is hiányosságokkal küzd. Ha szellemesek akarnánk lenni, akkor azt mondhatnánk, hogy újítónak lenni, új kifejezési formákat keresni csak annak a költőnek van joga, aki a tradicionalista nevet már kiérdemelte; aki a klasszikus költői nemzedékek által évszázadokon át kialakított alapvető költői gyakorlattal, a költészet nagy ábécés könyvének tananyagával már tisztában van. Nem lenne annál művészileg semmisem torzabb, mint hogyha valaki, aki még csak döcögős és az anyanyelvéhez méltatlan verseket tud írni, új Majakovszkij szerepében akarna tetszelegni. Kik azok a költők nálunk, akiknél az újítás vágya szándékban vagy művészi gyakorlatban észrevehetőbben megmutatkozik, akiket az új művészi formára való törekvés erőteljesebben áthat? Dénes, Simkó Tibor, Veres, Cselényi és Tőzsér! Közülük Dénes és Simkó újító törekvései — bármily furcsán, s a modernségről és tradicionalizmusról mondottakkal ellentmondóan hangozzék is, — a tradicionalizmus vonalán mozognak. Ez a két költő — egyik hangot változtató, másik hangot kereső — a „klasszikusoktól tanul“, a hagyomány művészi tapasztalataiból merít. Dénes a legközelebbi magyar hagyományhoz, a XX. század nagy magyar költészetéhez nyúl; ezen belül főképpen azokhoz a költőkhöz, akiket a forma kifinomult mestereiként, a hang és hangulat bravúros kifejezni tudóiként ismerünk (Kosztolányi, Tóth Árpád, Nadányi Zoltán, Dsida Jenő). Simkó Tibor klasszikus forrásai időben és térben szélesebben és mélyebben gyűrűznek, és a közeli Nyugat-hagyomány mellett felölelik a parnasszizmust, sőt a reneszánsz és antik költészetet is. Pusztán formai szempontból mindkét költő újító törekvése pozitívan értékelhető. Azok a klasszikus források, amelyekből merítenek, alkalmasok arra, hogy a mi művészileg egyhangú, színben és hangban szürke, kifejezésben és nyelvben szegényes költészetünket formailag és nyelvileg hajlékonyabbá, gazdagabbá, szín- és hangtelítettebbé s költőiebbé tegyék. A baj csak az, hogy Dénes és Simkó újító törekvései eddig a formai síkon megfeneklettek, a formai értékhozammal nagyrészt kielégültek. Különösen Simkóról mondható el ez. Ennek a nemrég feltűnt, tehetséges költőnek versei nálunk szokatlan nyelvi és ritmikai gazdagságról és árnyaltságról tanúskodnak. Kár, hogy Simkó a versei nagy többségében teljesen a formára koncentrálja magát és ezáltal úgy hat, mint aki egy új parnasszizmust akarna a költészetünkben útnak indítani.
