Irodalmi Szemle, 1959

1959/4 - DISPUTA - TURCZEL LAJOS: Költészetünk helyzete és problémái

hiányzott abból a tudatos szembehelyezkedésből sem, amely a fiatalokat jellemezte az első nemzedék ún. sematizmusával szemben. Az első nemzedék művészi fogyatékosságai között tagadhatatlanul és nagy mértékben megvolt a sematizmus is, de a fiatalok ebbe a sematizmusba — minden szubjektív politikai rosszhiszeműség nélkül — az úttörő költők eszmei erényeit, az őszinte pártos lelkesültségét is belegondolták. Nem szabad elfeledkeznünk arról sem, hogy a fiataloknak ezt a tévedését elősegítették az irodalompolitika dogmatikus megnyilvánulásai is. A Líránk helyzete és perspektíváiban erre szintén rámutattam, amikor azokról a „művészettől távolállő fércmunkákról“ beszéltem, amelyek „sokszor — az irodalompolitika hivatalosainak buzgó bólogatása mellett — dfszkreditálják az igazi harcos költészetet, a komoly értelemben vett pártosságot is.“

4. Annak az alapjában véve helyes felfogásnak, hogy a fiatalok csoportját mint nemzedéket az első nemzedék sematizmusával való tudatos szembehelyezkedésük szülte meg, csak abban az esetben lenne teljesen igaza, ha egyrészt: ebben a szembehelyez- kedésben nem játszottak volna annyira elsődlegesen motiváló szerepet a sematizmus elleni harc külső tényezői, másrészt: ha a szembehelyezkedés eredményeképpen a fiatalok költészete a sematizmus elleni harc diadalát jelentené, ha verseikben a sematizmus fehér holló számba menne. Sajnos, ez azonban nincs így. A fiatalok — helyesen! — szembehelyezkedtek az első nemzedék sematizmusával, jobban mondva a sematizmussal mint olyannal és elvileg elvetették, de költői gyakorlatukban — mint nemzedék, mint együttes — ők maguk sem tudtak megszabadulni a sematizmustól. Nagy mértékben megszabdultak viszont a pártos eszmeiségnek attól a spontán és őszinte telítettségétől, amely az első nemzedék költőit indulásuk éveiben vitathatatlanul áthatotta, noha — a művészi megformáló erő hiányában — olykor-olykor csak ösztönösen és művészi eredményesség nélkül nyilatkozhatott meg náluk.

Folytathatnám a megjegyzéseket, kiegészítéseket, de erre itt már nincs szükség. Ügy gondolom, hogy sikerült megvilágítanom a két nemzedék egymáshoz való viszonyulásának és az első lírai nemzedékváltásnak alapvető társadalompolitikai és irodalompolitikai vonásait. A mondottaknál ez volt a célom.

Most pedig az elhangzottak konklúziójaképpen még ennyit: az antológia körüli vitában igazuk volt azoknak, akik a fiatalok eszmei elszegényedéséről beszéltek. Ezt az eszmei elszegényedést objektív és szubjektív okok mentik. Az objektív okok szerepét, megnyilvánulásait fentebb már láttuk. A szubjektív okok közül a „legobjektívebbnek“ a fiatalok fiatalsága — költői önmaguk keresése, érése, forrása — látszik. Erre a tényezőre az antológia előszavában rámutattam, mikor azt írtam, hogy „egyikük-másikuk alkotó energiáit még szinte teljes egészében a lázas formakeresés és kifejezésbeli újítás vagy a választékosságra, csiszoltságra való tudatos törekvés emészti fel."

Az eszmei elszegényedés, eszmei hézagosság azonban nemcsak a fiatalokra jellemző, hanem — csekély kivételektől eltekintve — egész mostani költészetünkre is. Ha magyarázatot keresnénk, akkor a Líránk helyzete és perspektíváit idézve megint csak azt mondhatnám, hogy „a sematizmus leleplezése által okozott kiábrándulásnak egyik torz utóhatása ez is.“ A magyarázatból, mentegetésből azonban már elég! A költészet eszmei elszegényedését magyarázni, menteni lehet, de belenyugodni, beletörődni ebbe az elszegényedésbe nem szabad. A szocialista költészetnek az alapját az eszmeiség képezi, ezért az eszmeiségnek az elszegényedése — a formai elemek gazdagodása, újszerűsége ellenére is! — a művészi elszegényedést is jelenti. Az eszmei elszegényedésből költészetünknek ki kell törni!

A beszámoló további részében az előadó a költészet pártosságának követelményéből indult ki és hangsúlyozta: «

A lenini pártosság elvének lényege: a párt politikájával való értelmi és érzelmi azonosulás, a párt politikája melletti határozott elkötelezés, a szocialista ember nevelésében és a szocialista társadalom formálásában való aktív részesség. A pártos költő a valóság tényeiről úgy fejezi ki a gondolatait és érzelmeit, hogy a mozgásban levő valóság hű érzetét keltse, e valóság pozitív tényezőinek az igazságát, szépségét, erejét megmutassa és ezáltal a párt által vezetett embereknek jövőbe vetett hitét, optimizmusát és alkotó kedvét növelje. A pártosságnak ilyen értelmezésével és gyakorlatával válhat csak a költő igazi szocialista költővé,