Irodalmi Szemle, 1959

1959/4 - DISPUTA - TURCZEL LAJOS: Költészetünk helyzete és problémái

és az első nemzedék ellen irányuló éllel mutatkozik meg. Megmondjuk őszintén, hogy az ilyen — egészséges versenyszellemtől elütő — fölényeskedést, lebecsülést nemcsak szükségtelennek és károsnak érezzük, hanem érthetetlennek, indokolatlannak is, tekintettel arra, hogy nem támasztja alá sem egységes színvonalkülönbség, sem — gyakorlatban is érvényesülő — közös művészi platform. A második nemzedék művészi profilja — mint arra az Antológia előszavában is rámutattam — eléggé heterogén. Vannak olyan tagjai — Tőzsér, Cselényi és Simkó — akik a valóság-szemlélet és művészi valóságteremtés terén az első nemzedékkel szemben határozottan újat, vagy mondjuk így: újszerűt jelentenek. A második nemzedék többsége azonban egyelőre csak szándékokban vagy árnyalatokban, csírákban hordozza az újat, újszerűt, de alkotási gyakorlatának lényeges vonásai nem mutatnak túl az első nemzedéken.

Sokan fölényeskedésnek, illuzórikus nemzedéki öntudatnak minősítik a fiataloknak azt a felfogását is, amely szerint az ő nemzedékké válásukat az első nemzedék sematizmusával való tudatos szembehelyezkedésük alapozta meg. Ez a felfogás — ha bizonyos korrekciókra, kiegészítésekre szorul is — alapjában véve helyes. A fiatalok indulása, költővé érése tényleg a sematizmus tudatosításának és bírálatának az idejére esik, általa erősen befolyásolódik, szinte deter- minálódik. Megértjük ezt, ha tudjuk, hogy a sematizmus elleni harc nem volt sem véletlen, sem elszigetelt irodalmi jelenség. Olyan irodalompolitikai harc volt, amelyet a szocializmus építésében beállott társadalompolitikai körülmények támasztottak.

A sematizmus elleni harc felfedte újraindult irodalmunknak s benne költészetünknek a gyengeségeit is és rendkívül megrendítette művészileg tapasztalatlan úttörő lírikusaink önbizalmát. Ez a megrendültség hosszú ideig tartó vajúdásokban és új útkeresésekben, tapogatódzásokban nyilvánult meg és esetleg nyilvánul meg ma is. Mindez azt jelenti, hogy a harmadvirágzás költészetének első szakasza, status nascendije lezárult és új szakasz kezdődött. íme, ezek azok a másnemű indulási körülmények, társadalompolitikai és irodalompolitikai előfeltételek, amelyek az utánpótlás fiatalait alakították és nemzedékké érlelték.

A mondottakhoz néhány kiegészítő megjegyzés:

1. A sematizmus elleni harc lefolyása nálunk igen szabálytalan volt. Mi ezt a harcot sokáig csak külső forrásokból (magyarországi és cseh vagy szlovák irodalmi lapokból, szovjet cikkek, tanulmányok fordításaiból) ismertük és figyeltük, és jóformán helyi aplikációk nélkül éltük át. írói munkaközösségünkben a sematizmus fogalmát, mibenlétét elvi alapon sohasem vitattuk meg. Erre pedig különö'sen akkor lett volna szükség, amikor a sematizmus fogalmi körét az ellenforradalom előtti időszak magyar- országi irodalmi sajtója elferdítette, eltorzította és a sematizmus kritériumai közé a pártos eszmeiséget .is becsempészte. A II. írókongresszus körüli időben, ha kisebb mértékben, de megvolt ez a tendencia néhány itteni cseh és szlovák irodalmi lapban is, főleg a jugoszláv és lengyel revizionista nézetek népszerűsítésének a formájában.

2- Költészetünkről az első átfogó kritikai tanulmányok (Fábry összefoglalásai) — amelyeket a harmadvirágzás költészete első kritikai eszmélésének tarthatunk — abban az időben jelentek meg, amikor már a sematizmus elleni eltorzított harc hullámai is hozzánk értek. Kellően nem tájékozott irodalmi közvéleményünk tudatában azok a helyes megállapítások, amelyekkel irodalomkritikánk a művészietlenséget, primitivizmust és frázist leplezte le, sokszor kontaminálódtak a pártosság elleni álcázott harc hamis tételeivel.

3. Ezek és ehhez hasonló körülmények idézték elő szélesebb irodalmi közvéleményünk körében is azt a felfogást, magatartást, amelyről két évvel ezelőtt „Líránk helyzete és perspektívái“ c. tanulmányomban aggodalmasan írtam: „A közösségi ügyektől való viszolygás mellett gyakran tanúi vagyunk annak is, hogy a fontos politikai problémák, társadalmi kérdések költői felvetését automatikusan demagógiának, frázishalmozásnak, jelszavas vagy vezércikk ízű költészetnek tekintik“. Ez a felfogás nem