Irodalmi Szemle, 1959

1959/4 - DISPUTA - TURCZEL LAJOS: Költészetünk helyzete és problémái

izmusain is átesett költők, Majakovszkij és Biok vitték a vezérszerepet. Vagy vegyük a hozzánk legközelebb eső példát: az új szlovák szocialista költészet kibontakozását a felszabadulás, illetve a februári forradalom, után. Egyrészt évtizedes múltra visszatekinthető proletárpoétákat, Fraňo Kráľt és Ján Poničant találjuk itt, másrészt pedig a polgári költészet vizeiről főképp a szürrealizmusból érkező ugyancsak ismert költői egyéniségeket, mint például Kostrát, Žáryt vagy Plávkát. A mi úttörő lírikus nemzedékünk viszont a teljes ismeretlenségből, közvetlenül a népből bukkant elő, hogy az „új valóságnak megfelelő új költészet alapjait megteremtse.“ És milyen történelmi pillanatban? Akkor, amikor dolgozó népünk a párt vezetésével az „új valóság“, a szocializmus elől az utolsó akadályokat hárította el. Ilyen akadály volt a szocializmus útjában a magyarság jog- fosztottsága is. Ez az átmeneti jogfosztöttság volt az előidézője annak, hogy új költészetünk — mint mondottuk — tökéletes tabula rasával indult. Viszont ennek a jogfosztottságnak a szocializmus kivívásával egybeeső felszámolása a párthoz és a szocializmushoz való hűség és a szocialista vox humana hatalmas energiáit szabadította fel induló költészetünk számára. A magyarság jogfosztott- ságának megszüntetése nyitotta meg az utat új költészetünk előtt, s ennek az új költészetnek a status nascendije egybeesett a szocializmus status nadscendijével hazánkban.

Az első lírikus nemzedék értékelése, költői profiljának, erényeinek és fogyatékosságainak a megértése szempontjából rendkívül fontos társadalomtörténeti momentumok, összefüggések ezek! És ami itt most lényeges: megmagyarázzák ennek a csoportnak nemzedéki különállását és megjelölik az első nemzedékváltás határvonalát a harmadvirágzás irodalmán belül. Egyébként az első lírikus nemzedék egyes tagjainak egyéni továbbfejlődési útja — fiatal alkotókról lévén szó

— még beláthatatlan. Lehet, hogy a maradandóság szigorú rostáján néhányan kihullanak közülük. Egy azonban biztos: nekik már az irodalomtörténetünkben is helyük van. Lehet, hogy az irodalomtörténet azt fogja majd megállapítani Bábiról, Dénesről, Gyurcsóról és a többiekről, hogy gyenge, rossz költők voltak, de az értékítélettől függetlenül úgy tárgyalja majd őket, mint a harmadvirágzás költészetének sajátos status nascendi-jét, úttörő első váltását.

Az antológia fiataljairól, mint nemzedékről a mondottak után nem fogok sokat beszélni. Utalok itt a Líránk helyzete és perspektívái idézett részének utolsó mondataira: „A most induló második csoport, nemzedék tagjai az első nemzedékkel szemben már konszolidálódott körülmények között próbálhatnak költők lenni. A lényegesen felerősített, megszigorított normákhoz — az inspiráló valóságon és az egyéni adottságokon kívül — nekik már rendelkezésükre állanak az előző út tapasztalatai és kudarcai, a helyi tradíció haladó hagyományai és nem utolsó sorban a kritika segítsége is.“

Röviden: az antológia fiataljai már a harmadvirágzás „érleltjei“ és nemzedékvoltukat elsősorban az indulási körülményeiknek, a költővé válásuk társadalom- politikai és irodalompolitikai előfeltételeinek másneműsége határozza meg. Ez nemzedékvoltuk objektív alapja. Költészetünk jelen pillanatban és színvonalán minden más nemzedékmagyarázat nagyzási hóbort és elkülönülten mutatkozó új jelenségek általánosítása, eltúlzása lenne.

A mondottak nem jelentik persze azt, hogy az új nemzedékben a nemzedéki összetartozás objektív tényén kívül nem lenne szubjektív nemzedéki öntudat, tudatos összetartozási érzés. Természetesen van benne ilyen, és sajnos, nem egyszer túl fölényesen