Irodalmi Szemle, 1959

1959/4 - ORDÓDY KATALIN: Epizód (Elbeszélés)

Az ülésezések csak két nap múlva kezdődnek s addig még elég sok szabadidővel rendelkezem. Tegnap magános autótúrát tettem, amelyet egy rendkívül sajnálatos epizód tesz emlékezetessé. (A bennem szunnyadó írói készség olykor arra ösztönöz, hogy ellenőrizzem jelzőim találó voltát s most úgy érzem „sajnálatos“ helyett inkább „megrendítő“-t kellene írnom.) Ez az eset ugyan semmiféle vonatkozásban sincs azokkal a nagyhorderejű és közérdekű politikai mondani- valókkak, amelyeknek ezeken az oldalakon helyet szánok, de említést teszek róla, mivel a dolog alaposan felkavart s még most is valamelyes nyugtalanságot érzek.

Körülbelül ötven kilométert futottam, mikor betértem egy kis falusi vendéglőbe, hogy meguzsonnázzam. Vajas süteményt kaptam, a teához jócskán tejszínt, s szinte éreztem, amint hússá és vérré, erővé válik bennem az étel. A kis szobában rajtam kívül csak a vendéglősné ült a sarokban, várva, hogy a drága külföldi kocsin érkező betévedt vendégnek lesz-e még valami kívánsága. Bejött kis gyermeke is, akit ölébe Vont s úgy duruzsoltak egymás fülébe, megfeledkezve arról, hogy idegen is tartózkodik a helyiségben. Pilantásomat annyira vonzotta az idillikus kép, hogy az illő tartózkodást félretéve, önfeledten gyönyörködtem bennük. Festő ecsetjére méltó kép volt — ahogy mondani szokták. A megörökítés művészi erejétől függ aztán, hogy ez a téma ,,elcsépelt“-e, vagy „örök“.

Az járt az eszemben, hogy ehhez a témához, amely az emberi élet legboldogabb pillanatait zárja magába, nekünk, politikusoknak legalább annyi... sőt, sokkal több közünk van, mint a művészetnek. Mi ezeket a jeleneteket nem márványba, vagy vászonra akarjuk rögzíteni, hanem a valóságban biztosítani, Magasztos feladat! S nekem jelentős szerep jutott benne. A nemzetközi helyzet rendkívül bonyolult és óriási erőfeszítésekre lesz szükség, hogy az emberiség számára legalább megint egy-két évtizedre biztosítsuk a békét. Ez a cél vezet minket s csak azért voltunk hajlandók résztvenni ezeken a fárasztó és kétségbe- ejtően apró lépésekkel előrehaladó tárgyalásokon. És még minket vádol a másik oldal, hogy nem vagyunk a béke hívei. Csakhogy a béke biztosításáról egészen mások az elképzeléseink.

A vendéglősnére és gyermekére pillantva éreztem át lelkem mélyéből először hivatásom nagyszerűségét: az emberiség, a béke, az Élet megmentése!... Végre elszántam magam az indulásra. Fizetés közben röviden elbeszélgettem az asz- szonnyal, megkérdeztem a kisfiút is, mi a neve. Barátságosan felelte: André Valón. Egy pillanatra fejére helyeztem kezemet s ezt a mozdulatot jelképnek éreztem.

Kipihenve, frissen ültem a volán mellé s megidultam visszafelé. Kocsim hangtalanul száguldott a kitűnő utakon, melyekről méltán híres az ország. Nemsokára kissé lassítottam, mert elragadott a bukó nap sugaraitól beragyogott táj szépsége. Egy szemre jókarban tartott mellékútra tértem, mely bővizű csörgedező hegyipatak mellett vezetett. Félkilométert haladhattam, mikor egy magaslatra érve megállítottam kocsimat. Az egyik hegyorom mögött akkor tűnt el a nap, rövid ideig azt a látszatot keltve, hogy fennakadt az égnek meredő éles csúcíson.

Gyönyörködésemet egy kiáltás zavarta meg. Először abban sem voltam biztos, hogy emberi hangot hallok-e. Miután leállítottam a motort, kiugrottam a kocsiból és vártam, megismétlődik-e a kiáltás. Rövidesen újból felhangzott s bár nem vettem ki tisztán, hogy mit mond, de a hang színe kétségtelenné tette, hogy valaki bajban van. Türelmetlenül tekintgettem jobbra-balra, mert a környező sziklák, hegyfalak, völgyek visszhangja miatt lehetetlen volt eligazodni. Annyit