Irodalmi Szemle, 1959

1959/4 - ORDÓDY KATALIN: Epizód (Elbeszélés)

megállapítottam, hogy a közelben kell lennie, akitől ered. Két lépést tehettem a patak felé és földbegyökerezett a lábam. A vízben eltorzult arcot pillantottam meg, a kidülledt kék szemek eszelősen meredtek rám, mint a csodára, amely a megmenekülést jelenti. A szerencsétlen görcsösen kapaszkodott egy csenevész cserjébe, mely a meredek patakmeder oldalán nőtt ki. A habok szeszélyes futása itt-ott látni engedte feltűrt ingujjának fehérségét. Ez a fehér folt most, írás közben is meg-megvillan előttem.

— Uram, — kiáltotta erőtlenül, halálraváltan a félelemtől, — segítsen, elsodor ...

Közelebb mentem, amennyire lehetett s rémülten láttam, hogy a kevéske törmelékes föld, amelyből a cserje kinőtt, meglazul s kifordul a kövek hasadékai- ból, ahová idők folyamán lerakodott. A boldogtalan már csak egy kézzel szorongatta a hitvány ágakat, a másikat felém nyújtotta s kétségbeesetten markolta a levegőt. Nem tudtam elég közel férkőzni hozzá, meg nyomban felismertem a helyzetet s biztos voltam benne, hogyha sikerül belém kapaszkodnia, könnyen magával ránthat s akkor mindkettőnknek vége. A víz sodrása erős volt, pár lépésnyivel odább pedig vagy három-négy métert esett.

Sajnos a katasztrófa bekövetkezett. Az ismeretlen férfit tovaragadta az ár. Mielőtt azonban végleg eltűnt volna szemem elől, egy véletlen azt a csalóka hiedelmet keltette, hogy még nincs minden veszve. Az oldalfal egy kiszögellő sziklájához tapadt, mielőtt a zuhataggal együtt eltűnt volna a mélyben. Lehetetlen volt, hogy ezen az aránylag síma felületen utolsó erejét is kimerítve, még sokáig tarthassa magát. Könyörgő tekintetét felém fordítva, zokogva, fuldokolva hörögte:

— Mentsen meg, az istenért... mentsen . ..

Ha el akarom érni, feltétlenül bele kell vetni magamat a vízbe. A valószínűség, hogy kihúzom, nagyon csekélynek látszott, de annál nagyobbnak, hogy magam is odaveszek. Saját életem kockázata nem volt döntő előttem, elég jó úszó vagyok, de mit számít az ebben az ijesztő, vad, jegesvízű hegyi folyóban? Mert ezt a zabolátlan hömpölygő vizet valójában nem is lehet pataknak minősíteni. Mozdultam, hogy. a kabátomat ledobom, számítva arra, hogy a legjobb esetben is kifogok egy tüdőgyulladást (gyermekkoromtól nagyon érzékeny vagyok a hülés- re), de ezt az orvostudomány már könnyűszerrel leküzdi. Ha pedig mégis ott vesznék? Hősies halál. Még felmerült előttem a közeli konferencia, ahol rajtam is sok múlhatik; az ismeretlen tízezreknek, millióknak sorsa, akik élni akarnak ezen a gyönyörű földön.

Későn volt. Minden pillanatok alatt játszódott le, de úgy éreztem, hosszú, keserves órákat töltöttem a parton. Az ember úgy tűnt el előlem, mint a buborék, ha szétpattan a vizen. Csak a lezuhogó habokban véltem felfedezni egy fehér foltot, de könnyen lehet, hogy csak a felcsapódó, sustorgó tajték volt.

Egész bensőmben felzaklatva, tehetetlen remegéssel álltam még az alkonyo- dásban. A táj szépségéből akartam valami vigaszt meríteni, körülnéztem. Egy lélek sem volt a közelben. .. Nyugalmam lassan-lassan kezdett visszatérni. Leverten indultam útnak. Az első adódó alkalommal természetesen jelentést tettem a hatóságnál a szomorú esetről, melynek akaratlanúl tanúja lettem.

A ma déli lapokban írtak is róla, onnét tudtam meg, hogy mindennek az oka egy szolgálatot felmondó biciklifék volt. Érdekes, akármennyire is erőlködöm,