Irodalmi Szemle, 1959

1959/4 - ORDÓDY KATALIN: Epizód (Elbeszélés)

ORDODY KATALIN

Pályám határozottan felfelé ível. Mikor megkaptam a megbízást, hogy a most folyó nagy nemzetközi tárgyaláson mini megfigyelő, sőt mint miniszterem egyik tanácsadója vegyek részt, úgy éreztem, nekem is érdemes lesz naplójegyzeteket vezetnem, mint annyi más államférfi, diplomata elődöm tette, akik koruknak és pályafutásuknak olyan részleteit, kulisszatitkait tárták fel, melyek a nyilvánosságra szenzáció erejével hatottak.

Mindig hízelgő, ha olyasmibe vagyunk beavatva, amit mások — bármilyen jelentőségteljes is legyen életük folyására — sohasem tudhatnak meg, csupán végső következményeiben, amelyeket a saját bőrükön tapasztalnak. Talán a természetünkben rejlő örök gyermek az, aki nem bírja elviselni a sokszor nagyon is izgató, súlyos tudást, s ennek tulajdonítható, hogy élete alkonyán annyi politikus adja ki emlékiratait, mintegy kiöklendezve magából mindazt, aminek terhe hosszú évekig feküdte meg gyomrát, vagy lelkiismeretét.

Ami engem illet, még külön sarkall az az ifjúkori vágyam, hogy író legyek, néhány kísérlet után azonban tárgyilagosan megállapítottam, hogy tehetségemből aligha futná többre, mint hogy közepes író váljék belőlem. Ez bizonyára sokakat kielégített volna, engem nem. Engedtem hát atyám óhajának és nem is jártam rosszul. Harmincnégyéves koromra tekintélyes pozíciót értem el, de pályám legfényesebb szakasza, azt hiszem, most nyílt meg előttem.

A sors eddig kegyes volt hozzám, szép és kiteljesedett élet illúziójával ajándékozott meg, amelyben a teljességet éppen az jelenti, hogy nem kímélt meg a rettegéstől és a nélkülözéstől sem. A francia föld megszállásának kegyetlen és szégyenletes idején azonban szerencsésen túlvagyunk, s a bősz ellenségből, ahogy a jelek mutatják, még hasznos szövetséges lehet. Ha az élet teljességéről beszélek, meg kell emlékeznem Céline-ről, erről a nagyszerű lányról, akit végre sikerült kiharcolnom magamnak. Sok nő mellett haladtam el, akadtak, akiknél rövidebb-hosszabb ideig elidőztem, de nem tartozom azok közé a sajnálni való férfiak közé, akik a szerelemben elfogadják azt, ami véletlenül jut nekik, míg közelébe sem férkőznek annak, aki után igazán vágyakoznak. Bevallom, nálam a szerelem életszükséglet, de nem olyan, amelyet bárhol ki lehet elégíteni. Céline- ben megtaláltam a nőt, aki önbizalmamnak és alkotóerőmnek kimeríthetetlen kútja lehet a jövőben. Eszményi diplomata-feleségnek ígérkezik. Azt hiszem, politikai jellegű emlékirataim kibírnak, sőt, talán megkívánnak is efféle rövid, magánéletemet érintő közlést.

Epizód