Irodalmi Szemle, 1959
1959/4 - JAROMIR TOMEČEK: Fivérek (Elbeszélés)
— Nem volna, ha . . . ■ — kezdte az ember, de a mondat felében elhallgatott. — Ha? — Ha az emberek nem keresnék mindig és mindenütt csak a maguk javát. — Vagyis, ha úgy tennének, mint maga, — nézett fel Andrásra Ilona. Hallgattak egy ideig, aztán a lány megkérdezte: — Nagy a baj? A férfi hallgatott. Megint csak a lány szólalt meg: — Láttam a bátyját. Borzasztó volt. .. — Borzasztó az egész élete. Mintha láncra verték volna; az apánk, a nagyapánk emléke, a föld, a többi gazda szava, a megszoköttság mind egy-egy bilincs rajta. De azt hiszem, lassan kezd már megérteni engem. — Nem érti. A férfi a vállát vonogatta. Didergetőn tolakodott közéjük a hallgatás, s hogy nem akart vége szakadni, a lány vonakodva visszafelé indult a faluba, szinte el sem köszönt. Pedig inkább maradt volna. Vargabetűt vetett a vén fűzfa körül, s mielőtt belépett volna az iskola kapuján, pillantása megpihent Varga János portáján. Alig esteledett, a falusi kocsmában rázendítette a cigány. Kezdődött a szombati mulatság. A fiatalja, aki csak bírta a lábát, sietett a vendéglőbe, hogy tánccal, nótával ünnepelje a hétvégét, s nyomon követték őket az öregebbek, a gazdák is. A muzsikaszó ütemére igazgatta a lépteit Ujjatlan Pongrác Zsiga is, a legnagyobb gazda, hiába rángatta görcsbe testét a vénség, megmaradt a régi tréfás kedvű faluszájának. Ilona csendesen lépkedett mögötte, hogy ne vegye észre az öreg. Nem volt nevetni való kedve. A gazda azonban hátrafordult és megvárta. — Hát maga? Csak nem akar zongorázni a cigányoknak? — Ha éppen nagyon kér rá, megteszem, de csak akkor, ha maga meg a nyirettyüt fogja a kezébe. — Abból ugyan nem esznek! De egy csárdást azért eljárunk! — Ha még bírja a lába, szívesen. A kocsma körül ott volt majd az egész falu. A fiatalok a nagyteremben ropták a táncot, az öregebb szövetkezetiek meg a gazdák az ivóban iddogáltak, az asztaloknál meg az asztalok között. A söntést tágra nyitott üveges ajtó kötötte össze a táncteremmel. A terem sarkában a kancsal Dankó táncoltatta a vonót, az öccse meg, Ferkó, ördöngösen ugráltatta a verőket a cimbalmon. Aki a teremben volt, mind táncolt, Ilona az Ujjatlan Zsigával ropta. Az öreg ugrált, akár a Lucifer, dobogott, kurjongatott — ki fiatalabb nálam! Alig ért véget a tánc, Ilona megállt az ajtóban, nézte a söntésben iddogáló embereket. A szövetkezet vezetősége a sarokasztalnál, az első ablak alatt ült, köztük az elnök — komoran a komor emberek között. Ki-kinézett az ablakon, mintha valamit lesne, valamit várna. Az egyik szövetkezeti, Nagy nevezetű, buzgón hadonászva magyarázott valamit, s mint mindig, ezúttal is a legalkalmatlanabb órában. A tömeg zsivajában is hallani lehetett a harsogását: — Nem akartatok kukoricát vetni a töltés tövébe, azt mondtátok, hogy halvaszületett gondolat! Pedig öt éve nem járt ott a víz, mi meg ráadásul magasabbra emeltük a Balog-gátat is. De ti csak a magatok nótáját fújjátok. Hát melyik gazdának a földjén teremnek akkora csövek, mint a miénken?
