Irodalmi Szemle, 1959

1959/4 - JAROMIR TOMEČEK: Fivérek (Elbeszélés)

— Az enyémen, rongyosok, — rikkantotta a teremből Ujjatlan Zsiga. — Az enyémen! És én mondom, hogy még berezeltek a kukoricástok miatt!

Andris nyugtalanul hallgatta a szóváltást. Csak tessék-lássék iszogatott, nem ízlett neki a bor.

Hirtelen nyílt az ajtó, és Andris bátyja, János dobbant be a kocsmába. Fehér gyolcsingben, kabát nélkül. Háttal a pultnak vetette oda a szót a csaposnak: nagy borovicskát! Ilona megijedt. Ha az öregebbik Varga így rendeli az italt, mindig rossz vége szokott lenni. János magába döntötte a pohár tartalmát és rámordult a csaposra:

— Tölts újat és úgy vigyázz, hogy egy percre se legyen üres a poharam!

Szemét a földre horgasztotta, akár ivott, akár visszatette a pultra a poharat,

mintha valami iszonyatos látvány babonázná meg. Hirtelen a hangoskodó Nagyra emelte tekintetét. Amikor Dankóék újból rázendítettek, Varga János kezében a pohárral előrehajolt, akár az ugrásra kész ragadozó, üres jobbjával a combját markolászta, mintha valakinek a t°rkát szorongatná.

Ilona az asszonyok csoportjából Andrishoz tolakodott, megszólította:

— Jöjjön, táncoljunk egyet!

Andris értetlenül meredt rá, dadogva ellenkezett:

— De nekem most...

A lány a szavába vágott:

— Ha mulatságot rendeznek, mulasson maga is!

Mialatt András oldalán visszatért a terembe, szemével Jánost kereste. Olyan szigorúan pillantott rá, hogy az visszatette a söntés asztalára a borovicskás poharat, s ismét lesütötte tekintetét.

Javában állt a tánc, János a csápos felé fordulva öntötte magába az italt, amikor az erdész rontott be a kocsmába a kubikos Baloggal:

— Jön a Duna, jön a Duna! — ordították.

Pár pillanatra dermedt csend támadt, aztán ahányan csak voltak, szövetkezetiek és gazdák, öregek, fiatalok, férfiak meg asszonyok, de még Dankó is hegedűvel a kezében kirohantak a széles utcákra,' aztán tovább a baromjáráson a folyóhoz.

Ilona minden idegszálával látta, érezte őket, bár legelői futott, Andris mellett. A hold a magyar part, a Vértes hegyei fölött járt, hidegen és érzéketlenül csurgatta fényét az útra. A tömeg nem tolongott, tolakodott, mintha parancsszóra tenné, úgy vonult le a folyóhoz, mindenkiben didergett a félsz. Senki sem mondta, mégis mind tudta, hogy a víz gonoszabb a tűznél, jó szolga, de kegyetlen úr. Felkapaszkodtak a gát tetejére. A kisebb-nagyobb szigetek eltűntek, nyoma sem volt már az összevissza tekergő folyóágaknak. A nyárfák elárvultán nyúltak ki az iszonyatos áradatból, amely megvadultan ostromolta a partot és egyre újabb darabokat szeldesett le a szárazból. A magyar oldalon a délután még zöld legelő helyén csónak úszott, valaki érthetetlen szavakat kiáltozott belőle.

De ki ügyelné most a magyar .partot? Ki siratná a nyárfákat? Amikor délután itt járt, Ilona óriás folyamnak látta a Dunát; most olyan volt, akár a tenger, határtalan víztükör, versengő paripákként száguldottak rajta a tarajos hullámok. A Balog-gát ott, ahol már a folyó medréhez ért, nem állta a víz ostromát s megszakadt. A széles hasadáson keresztül, — akkora volt a rés, hogy a leg-